5.-6. Fejezet

 

5. fejezet

LEXI

 

Fordította: Suzy

 

A szívem olyan gyorsan ver, hogy kissé kábult vagyok, ahogy követem Grayt kifelé az öltözőből. Úgy értem, először találkoztunk, és én nyíltan hazudtam neki, és ami rosszabb, ő ezt tudta. Még csak nem is merek Romanre nézni, amikor elmegyünk, félek felhívni a féltestvérem figyelmét, nehogy ne tegyen még a legcsekélyebb utalást se arra, hogyan kedveltessem meg magam. A tömör köszönésétől, ami nem volt több egy kemény kézfogásnál, amikor eskü, hogy megpróbálta eltörni a csontjaimat, ami nyilvánvaló elégedetlenséggel társult az arcán, rájövök, hogy komoly küzdelem áll előttem.

Ez nem váratlan. Brian, úgy értem, Apa – hát, a fene… nem tudom, hogy szólítsam, mivel még nem beszéltük meg – elmondta, hogy Gray rosszul fogadta a hírt. Brutálisan őszinte volt velem azzal, hogy Gray szkeptikus az életükbe való érkezésem időzítésével kapcsolatban, és hogy talán időbe telik, hogy feldolgozza a történteket.

Ez rendben van.

Ezt megértem és tudom kezelni.

De most, nagyon körültekintően kell tanulmányoznom Grayt, és minden tőlem telhetőt megtenni, hogy biztosítsam arról, semmi mást nem akarok, csak valamiféle kapcsolatot kialakítani vele és Briannel. Ez talán sosem lesz közeli kapcsolat, de ők az én vérem – ezt tudom –, és nem tudok úgy tenni, mintha léteznének számomra.

Gray hosszú, lendületes lépésekkel megy, cseppet sem lassítja le a terhessége. Brian elmondta, hogy öthónapos terhes, és májusra van kiírva. Valószínűleg azért megy olyan gyorsan, hogy elkedvetlenítsen a beszélgetéstől, de ez nekem oké. Kényelmetlenül érzem magam, mert valami kompromittáló helyzetben talált Roman Sýkorával, ami nagyon nem az az első benyomás, ami akartam benne kelteni.

És ó, ember… Roman Sýkora. Közelről még pompásabb, és minél többet beszélgettem vele,annál vonzóbb lett. Én leszek az első, aki bevallja, kissé megrázott, mennyire jóképű. Sötét haja rövidre van nyírva és ezt megteheti, mert az arca közel van a tökéleteshez. A szemei mogyoróbarnák, hosszú pillákkal keretezve, és ne is menjünk abba bele, milyen csodálatosak az ajkai. Ezek önmagukban is fantáziát ébresztenének. De ez több a kinézeténél. Szellemes, totális rosszfiú, ami pont megfelel az ízlésemnek és kitartóan hatalmaskodó. Nem tehetek róla… imádom az alfahímeket. Mindig így volt.

És az a kis akcentus? Ó, Istenem… olyan rohadt szexi.

De nem most van az ideje annak, hogy róla fantáziáljak. Van egy nővérem, akit meg kell nyernem.

Gray a felvonókhoz vezet, és lényegében szinte csendben utazunk. Próbálom megtörni azt a kínos helyzetet, hogy szorosan egymás mellett állunk bezárva, és megdicsérem a cipőit. Nem tudom, milyenek és fogadok, hogy messze az én árkategóriámon túl vannak, de nagyon csinosak, és meg is mondom neki.

Csupán annyit mond – Köszönöm –, és szerencsére tíz másodperccel később a felvonó ajtói kinyílnak a vezetői irodáknál. Gray lép ki elsőnek, én követem és ő szinte azonnal megtorpan, ahogy Brian ott áll, ránk várva.

– Készen álltok az indulásra? – kérdezi, és először Grayre mosolyog, aztán rám. Látom, hogy a kezében fogja a táskámat, amit az irodájában hagytam kicsit korábban, mikor felajánlotta, hogy körbevisz az arénában.

Viszonzom a mosolyt, de az kissé elcsúszik, mikor Gray azt mondja:– Kissé megváltoztak a tervek, Apa. Be kellett illesztenem egy fontos találkozót, ami fél óra múlva kezdődik, szóval, nem tudok ma ebédelni menni. Úgy gondoltam, talán Lexivel lóghatunk az irodámban, és ismerkedhetünk egymással. Némi kis csajos idő.

A tekintetem élesen Brianen tartom, és nem tudja elrejteni a csalódottságot az arcán. Én is csalódott vagyok, nem is beszélve az aggodalomról, ahogy Gray épp most tette világossá az apjának, hogy nincs szándékában egy kötetlen ebédet eltölteni, és nem hajlandó fél óránál többet rászánni arra, hogy megismerje a húgát, akiről sosem tudta, hogy van. A ténytől, hogy Brian határozottan ki lett rekesztve, meztelennek és sebezhetőnek érzem magam. Miközben még nincs meg a DNS-teszt eredménye, Brian egyértelműen világossá tette számomra az elmúlt két nap telefonhívásaiban és egy nagyon szép közös vacsorán, hogy elhiszi nekem, a lánya vagyok.

Figyelem, ahogy Brian azonnal beleegyezően bólint Graynek, és előrehajol, hogy megpuszilja az arcát. – Oké, úgy látszik, ez az öreg fickó egyedül ebédel ma.

– Kösz, Apa – mondja Gray, ahogy elhalad mellette az irodája felé, hátra sem pillantva felém. Ez udvariatlan és Gray tudja, és ahogy látom, amint Brian szeme összeszűkül a lánya háta felé, tudom, hogy ő is tudja.

Mégis meglep, amikor azt mondja Gray visszavonuló alakjának:– Örülök, hogy együtt látlak titeket.

A testem megrándul a kijelentésére, mivel valahogy úgy döntöttünk, hogy senkinek sem jelentjük be, amíg nincs kész a DNS-teszt, és tessék, Brian Brannon kijelenti az egész világnak. Hát, igazából csak a recepciósnak, aki vagy tízlépésnyire ül, és most rendkívüli módon próbál elfoglaltnak tűnni, ahogy lézerszerű fókuszálással nézi a számítógépe monitorját. De ez egy merész kijelentése egy olyan férfinak, aki most nem elégedett az idősebb lánya viselkedésével. Bár nem állt ki és nem nevezett a lányának, elég a sugalmazás, hogy a recepciós elgondolkodjon azon, mi a fene folyik itt.

Gray meg sem tántorodik a léptei közben, hátra sem pillant, csupán azt mondja – Nos, gyerünk, Lexi. Nincs túl sok időnk, és tonnányi megbeszélnivalónk van.

Brian átadja a táskámat, a másik kezével pedig megszorítja a vállamat, és azt motyogja – Sok szerencsét.

Nem mondok semmit, de a bal kezemmel átnyúlok a mellkasom előtt, ráteszem a kezére és megszorítom.

– Később benézek hozzád – mondja Brian, és a hangja nagyon apás. Vagyis, amilyennek elképzelném egy apa hangját. Nem tudhatom, mivel soha nem volt apafigura az életemben. Az anyám sosem talált egyet sem, habár az évek során randizott néhány kedves férfival. Ettől függetlenül ez nagyon új nekem.

– Oké – motyogom, ahogy elengedem a kezét, és elhúzódom tőle, úgy követve Grayt az irodájába, mintha halálmeneten lennék.

A nővérem irodája az előcsarnokból kinyúló folyosó végén van. Ez nem flancos és fényűző, mint Briané, hanem inkább zsúfolt, könyvekkel, irattartókkal és különálló papírokkal mindenütt. Nagy és tágas, de úgy tűnik, mintha minden egyes bútoron egy halom cucc lenne, ami kissé szűkös érzést kelt. Az egyetlen utalás a tényre, hogy Gray nemcsak egy profi jégkorong csapat nagyhatalmú igazgatója, az az, hogy a kredencen és az asztala mögötti szekrényen bekeretezett fényképek vannak a családjáról. Egy rövid pillantást vetve látok egy fotót a férjéről, a visszavonult kapus Ryker Evansről, ahogy a feje fölé emeli a Stanley kupát. Van egy másik kép csak róla és Rykerről, aki a háta mögött állva szorosan átkarolja a felesége derekát, és mindketten ragyognak a kamerába. Végül látok egy nagyobb fotót Grayről és két kislányról, és azt kell feltételeznem, hogy ők Ruby és Violet, Ryker lányai a korábbi házasságából. Brian mesélt nekem az újonnan szerzett unokáiról, és úgy beszélt róluk, mintha mindig is az övéi lettek volna.

– Letakaríthatod az egyik széket – mondja Gray kimérten, ahogy az asztala mögé ül, amit úgy értelmezek, hogy ezt elsősorban üzleti találkozónak tekinti.

Mielőtt a legközelebbi székhez fordulnék, meglátok egy kis fekete-fehér képet, talán olyan tízszer tíz centis, keret nélküli, és egy sor irattartónak van nekitámasztva a szekrényen. Nem tehetek róla, de egy kis mosoly formálódik az arcomon, ahogy rájövök, hogy az egy ultrahang kép, valószínűleg Gray babájáról, akit vár.

A kép felé bólintok, amiről úgy gondolom, hogy egy korai, mert leginkább csak egy pacának tűnik. – Mikor készült az ultrahang?

Most először lágyul el Gray arca a jelenlétemben és megfordul, hogy a képre nézzen. – Csak pár nappal ezelőtt.

– És hol tartasz most? – kérdezem, bár a Briannel folytatott boldogan beszélgetéseim alapján tudom a választ. Rettentő beszél Grayről és az ő első gyerekéről.

– A huszadik héten – mondja, ahogy visszafordul felém, és a lágyság eltűnik. Ahogy a keménység is, de a tekintete elszánt, ahogy megint a szék felé bólint, és leül a sajátjába az asztal mögött.

Gyorsan megfordulok, miközben hagyom, hogy a táskám lecsússzon a vállamról a padlóra. Lehúzok egy négy könyvből álló rakást a székről, lehajolok, hogy letegyem őket, mielőtt leülök. Amint a fenekem eléri a párnát, próbálom életben tartani a személyes beszélgetést, ahogy a tekintetem találkozik az övével. – Tudjátok, mi lesz?

Erre is tudom a választ, de küzdök, hogy kapcsolatot teremtsek.

– Azt akarjuk, hogy meglepetés legyen – mondja Gray tárgyilagosan, és egyúttal azt is tudatja velem ezzel, hogy befejezte a beszélgetést a terhességéről.

Mégis megpróbálom még egyszer. – Gondolom, nagyon sok semleges színű babaruhád van ebben a pillanatban, hm?

– Mmmm– nyugtázza ezt, aztán egyértelműen világossá teszi, hogy a meleg és bolyhos beszélgetésnek vége, amikor azt mondja:– Kíváncsi vagyok, miért hazudtad azt, hogy Roman Sýkora segített neked a kontaktlencséddel.

Kissé megrezzenek és ez kurva jó. Tényleg egy nagy durranással kezdem ezt a kapcsolatot. – Sajnálom. Tudtam, hogy elkésik az edzésről, és csak úgy kibukott belőlem, mielőtt belegondoltam volna. Ő csak kedves volt és beszélgettünk. Ez minden.

Gray egy pillanatig engem figyel, és látom, mikor engedi ezt el, mert a tekintete még koncentráltabbá válik.

Még intenzívvé.

– Nem állok készen arra, hogy elfogadjam azt, akinek mondod magad – mondja fürgén.

– Megértem.– Csak ennyit tudok erre mondani. Mert teljesen megértem, honnan jön.

– Elfogadva az apasági tesztet, amit te és az én apám csináltatok – mondja, hangsúlyozva az én szót -, mik a szándékaid?

– A szándékaim? – kérdezem zavartan.

– Mit akarsz tőlünk? – mondja Gray, miközben keresztbe teszi az alkarjait és az asztalra támasztja őket. Nem hangzik szkeptikusnak, inkább rezignáltnak, mintha egy zsarolási kísérletet próbálna elhárítani vagy ilyesmi.

– Nem akarok semmit – mondom neki őszintén. – Vagyis, kivéve, hogy megismerjelek téged és Briant.

Felhúzza az egyik szemöldökét. – Nem akarsz semmit? Egy munkát sem itt a szervezetnél? Vagy egyet valamelyik másik Brannon cégnél? Nem akarsz részt kapni az örökségedből, ha az vagy, akinek mondod magad?

Én tényleg szépen akartam játszani Grayjel, de csírájában kell elfojtanom a rágalmazó gondolatait rólam. – Miért nem mondod csak ki egyenesen, amit igazán mondani akarsz, Gray? Tudni akarod, hogy pénzt akarok-e, ugye?

– Nos, így van? – kérdezi.

Felállok a székemből, megfogom a táskámat, és a pántját keresztbe csúsztatom a vállamon. – Az egyetlen dolog, amit akarok, hogy megismerjelek téged és az apánkat. Ha ez téged nem érdekel, teljesen megértem. De nem fogok itt ülni és hallgatni, ahogy vallatsz engem, mert legyünk őszinték… ha aljas indítékaim lennének, sosem ismerném be neked őket.

Gray meglepetten vonja fel a szemöldökeit, de nem egy szót se szól.

Így rámosolygok, és azt mondom:– Nagyon örültem a találkozásnak, Gray.

Elmegyek a szék mellett, amin ültem, és elindulok az ajtó felé, de mielőtt hármat léphetnék, Gray elkeseredetten fújtat.– Várj egy percet, Lexi.

Lassan megfordulok, látom, hogy óvatos kifejezéssel néz, de az arca ellágyult. Nem szólok egy szót se, mert mindent elmondtam, amit kellett.

Gray kinyújtja a kezét a szék felé, és a hangja szinte könyörgő, amikor azt mondja:– Kérlek, ne menj el.

Rögtön visszamegyek a székhez, még egyszer ledobom a táskám, és leülök. – Esküszöm, Gray, én csak meg akarom ismerni az új családomat.

Egy pillanatig kritikusan figyel, majd a vállai annyira leesnek, hogy én észre sem vettem, milyen merevek voltak korábban. A tekintete a kezeire esik, amik most az asztalon vannak összekulcsolva, és halkan azt mondja:– Sajnálom. Nem kezelem ezt túl jól.

– Ezt tényleg megértem – biztosítom. – El sem tudom képzelni, milyen sokkoló volt ez az egész. A fenébe is, azt se tudod biztosan, hogy az vagyok-e, akinek mondom magam. Úgy értem, egyikünk sem tudja biztosan, míg meg jön a teszt.

– Az apám meg van róla győződve – mondja, ahogy felnéz rám. – Ő teljesen meg van győződve arról, hogy a lánya vagy.

– Valahogy én is – mondom neki nyersen. – Az anyám nem volt senki mással akkoriban. Csak az apáddal.

– Ha az igazat mondta neked – motyogja Gray, nem gorombán, csupán, hogy tudassa, van rá esély.

És tudom, hogy ez azt jelenti, van még némi kétsége.

– Úgy döntöttem, hogy hiszek anyámnak – mondom neki egyszerűen. – Ha a teszt bebizonyítja a tévedést, akkor legyen.

Gray bólint, aztán eltolja magát az asztaltól, hogy hátradőljön a székén. Keresztbe teszi a karjait, a babapocakja a legkisebb mértékben sem akadályozza az elegáns kecsességét. Könyökeivel a szék karfájára támaszkodva és a kezeit a hasa előtt összekulcsolva, szelíd őszinteséggel azt mondja:– Sosem akartam húgot. Vagy kisöcsit, ami azt illeti. Felnőni, ennyit. Csak én voltam és apa, és sosem éreztem, hogy hiányzik bármi is, tudod?

Bólintok, mert tényleg tudom. Én is egyedüli gyerek voltam, és sosem éreztem magam becsapva.

Aztán Gray rám mosolyog, először és az tele van bocsánatkéréssel. – Nem vagyok kész arra, hogy osztozzam az apámon. Sosem gondoltam, hogy kellene. Sosem lett megint szerelmes vagy házasodott újra. Csak mi ketten voltunk, amióta az eszemet tudom. És most, hogy te itt vagy, és látom, mennyire boldog, hogy megismert, hát… egyenesen féltékeny vagyok rád, Lexi.

A testem megfeszül, és meglepetten pislogok rá. – De te nem lehetsz…

– Én lehetek féltékeny – biztosít. – Nő vagyok, terhes vagyok és tele hormonnal. Két férfi van az életemben, akiket feltétel nélkül szeretek, és apámat szeretem a legrégebb óta. Mindig biztonságban volt az életem, tudva, hogy enyém az osztatlan figyelme és a szeretetének száz százaléka. Ezt el kell viselned velem kapcsolatban, Lexi… mert nehéz lenyelni a keserű pirulát, hogy ezt fel kell adnom.

– Gray – mondom lágyan előre dőlve a székemben. – Nem azért vagyok itt, hogy ellopjam őt tőled.

– Szeretném ezt hinni – mondja szinte legyőzött hangon. – Tényleg akarom. De nem ismerlek téged. Nem tudom, hogy ez igaz-e.

– Hogy vehetlek rá, hogy ezt belásd? – kérdezem tőle, ahogy ebben a pillanatban a szívem gyakorlatilag összeszorul a fájdalomtól az ő fájdalma miatt.

Kapok egy újabb mosolyt Graytől, ezúttal egy kicsit nagyobbat. Egy kicsit tovább is tart. – Azt hiszem, csak meg kell ismernem téged, igaz?

És az ajkaim szétválnak, és a fogaim ráragyognak a megkönnyebbült mosolytól. – Azt szeretném. Tényleg igazán szeretném.

– Jó – mondja, és ezúttal – valójában először, amióta ismerem Grayt – nyugodtnak és őszintének hangzik. – Akkor miért nem egyeztetünk egy időpontot, amikor eljössz a házamba vacsorára.

Nem gondoltam volna, hogy lehetséges, de a mosolyom egyre szélesebb lesz, ahogy a szívem összehúzódik a megkönnyebbüléstől, és aztán megdagad a boldogságtól. – Az nagyszerű lenne. Igazán nagyszerű.

 

6. fejezet

BRIAN

 

Fordította: Suzy

 

Abban a pillanatban tudtam, amikor két nappal ezelőtt először beléptem Lexivela Darálóba, hogy ez határozottan olyan hely, ahol szívesen dolgozik. Akkor nem volt alkalmam többet tenni a dekoráció felületes szemügyre vételén kívül, de ma közelebbről megnézve, sokkal jobban érzem, hogy a kávézó funky és eklektikus, mint Lexi – két dolog, ami én nem. Ez különösen ma este nyilvánvaló, mivel még mindig a dizájner öltönyömben vagyok, amit ma viseltem a munkában egy nevetségesen drága gyapjú kabáttal, amit egyedileg nekem készítettek. Délutánra az idő fagyosra és borúsra fordult, és jövő hétre havat és fagyot jósolnak, egy olyan jelenséget, ami általában évente egyszer szokott előfordulni ezen a déli részen. Ez általában megbénítja a lakosok nagy részét, akik nem tudják, hogyan kezeljenek egy ennyire „északi” dolgot.

Belül meleg és hangulatos, így azonnal leveszem a kabátomat, a karomra fektetem, ahogy lassan körülnézek a helyen. A belső falak eredeti, mélyvörös téglából vannak, a plafon nem létezik, de a csövek és a vezetékek feketére vannak festve és a padló úgy néz ki, mintha tiszta lakkot öntöttek volna kicsi folyami kövekre, amik különböző színűek a vakondszürkétől, a szürkén át a fekete különböző árnyalataiig. Ez az egyetlen olyan elgondolás, ami egyben tartja a helyet, mert ezen túl, székek, asztalok, babzsák fotelek összevisszasága és még egy függőágy is van az egyik sarokban, amit épp egy vendég foglalt el, aki szívószálas italt tart a kezében, lazán kortyol egyet, miközben egy könyvet olvas.

Miközben a kávérendelő hely fölött fényes függőlámpák vannak, a belső teret különböző formájú lámpák világítják meg, amik hívogató és hangulatos ragyogást adnak a helynek.

A viktoriánus kivitelezésű, aranyszínű, velúrbevonatos kanapé teljesen otromba a kortárs piros, tojás alakú bőrszék mellett. Különféle szőnyegek vannak szétszórva, némelyik neonrózsaszín és -narancs geometrikus mintával, némelyik úgy néz ki, mintha egyenesen Az Ezeregy éjszakából jött volna a tompa vörösökkel és kékekkel. Még egy nagy medvebőr szőnyeg is van a kandalló előtt, aminek a szegélye szintén vörös tégla, az oldalainál két olajzöld, mély és puhának látszó szék van hozzáillő ottománnal.

Bármerre nézek, minden bútordarab teljesen elüt a mellette lévő darabtól, de ha végigjártatom a tekintetem az egész berendezésen, egyszerűen illenek egymáshoz.

Mint Lexi.

– Elnézést – hallom a hátam mögött, és rájövök, hogy elállom az ajtót. Oldalra lépek és bocsánatkérően mosolygok a vendégre, aki elhalad mellettem a kasszához, amit péksüteményes kosarak szegélyeznek mindkét oldalán. Kapok az alkalmon, hogy megnézzem a kézzel írt menüt a táblán, ami az egész falat elfoglalja, és rendelek a pult mögött álló fiatal lánytól egy csésze fekete teát és egy málnás scone-t. Magamban megjegyzem, hogy a holnap reggeli biciklis edzésemhez adjak hozzá plusz tíz mérföldet kompenzálásként.

Amint leadom a rendelésem, oldalra lépek, lazán a pultnak dőlök, és Lexit keresem. Mondtam neki, hogy eljövök ma este, hogy meghallgassam az előadását, és zsizsegek az ideges energiától. Megtudtam, hogy a lányom zenész, és érzem azt a szülői szorongást, amikor a gyermeked fellépése uralkodik mindenek felett. Ez emlékeztet arra, milyen érzés volt, amikor Gray a jégre lépett, mikor még hokizott, vagy amikor tavaly átvette a vezérigazgató posztot. Minden szülő azt akarja, hogy a gyereke sikeres és boldog legyen a tevékenységében.

Érdekes módon, ez az érzés természetesen jött, ami az elmémben további bizonyíték arra, hogy ő a lányom.

– Hé, te – hallom az oldalamnál, pont mikor valaki megböki a bordáimat. Odafordulva Lexit látom, aki ugyanazt a ruhát viseli, ami korábban rajta volt a találkozóján Grayjel. – Eljöttél.

– Persze, hogy eljöttem – dorgálom. – Azt mondtad, hétkor játszol, így itt vagyok… divatosan negyedórával korábban.

– Brannon – szólít egy fiatal srác, és visszafordulok a kiadó pulthoz. Ott a teám a scone-nal együtt.

A hátsó zsebemhez nyúlok, kihalászom a tárcámat, és egy ötöst dobok a borravalós üvegbe.

– Kösz, haver – mondja a srác és bólintok. Teljesen szakszerűtlen havernek nevezni egy vendéget, de nem az én dolgom, hogy bármit mondjak.

Elveszem a teámat a csészealjjal, és Lexi fogja a tányért a scone-nal.

– Gyere – mondja, ahogy felém fordul. – Elhelyezlek a színpad közelében.

Követem őt, miközben átsétálunk a szétszórt bútorok között a kávézó túlsó sarkába, ahol egy kis színpad van felállítva. Tényleg nem több egy körülbelül 180-szor 180 centis fából készült emelvénynél, és tisztán látszik, hogy egyetlen előadónak készült, nem egy bandának. Lexi elmondta, hogy a kávézó tulajdonosának különböző művészei vannak, nemcsak zene van, hanem néha slampoetry is, és még helyi szerzők is olvasnak fel a műveikből.

Egy ütött-kopott fa asztallapú kovácsoltvas kocsmaasztal van a színpad jobb oldalán, három magas székkel, amik még közelről sem összeillőek. Lexi lerakja a scone-omat az asztalra, és kihúzza a széket, ami a színpad felé néz. Én is leteszem a csészémet, az aljat és a magasságomnak köszönhetően könnyedén elfoglalom a helyem, míg a lábaim a padlón maradnak.

– Vissza kell mennem, hogy biztos legyek abban, be vagyok hangolva – mondja Lexi izgatottan. – Tényleg örülök, hogy eljöttél.

– Jól hangzik – mondom neki, miközben kiemelem a teafiltert a gőzölgő vízből, hogy néhányszor belemártogassam. – Az előadás után beszélünk.

Ragyogó mosolyt villant rám, aztán elsiet.

Elhelyezkedem, hogy élvezzem a teámat és a scone-t, de megijedek, amikor a mellettem lévő szék megcsikordul a lakkozott padlón, és egy apró nő ugrik fel rá egy hosszú, fekete, piros és arany ruhában, ami elöl mélyen kivágott, és egy fényes fekete öv szorítja össze a derekát. Meglepetten pislogok, ahogy ott ül és fényes, üdvözlő mosolyt villant felém.

– Lexi mondta, hogy jönni fog – mondja, a déli kiejtése vastag és fanyar hangzású, de határozottan nem parasztos.

– Tessék? – mondom, ahogy ránézek.

Kinyújtja felém a kezét, minden ujján gyűrű van, és illendőségből megrázom. A csuklóján lévő ezüst karkötők sokasága csilingel, és közben hivatalosan bemutatkozik. – Georgia Mack vagyok, és feltételem, hogy maga biztosan Lexi apja, Brian Brannon.

Azonnal felismerem a nevet, hiszen sokat megtudtamLexiről az elmúlt pár napban, amibe beletartozott, hogy áradozott a főnökéről és valamiféle pótmamájáról, akié ez a bolt. Ezen kívül Lexi egy kis apartmant bérel Georgia garázsa felett, így a főbérlője is. Lexi elárulta nekem, hogy elmondta Georgiának, hogy én vagyok az apja, de ő az egyetlen, akinek elmondta.

– Ah – mondom megértően, miközben rá mosolygok. – Lexi főnöke, és ennek a nagyon különleges intézményeka tulajdonosa.

– Az vagyok – mondja, ahogy tartja a merev tekintetét. – És maga teljesen ide nem illőnek néz ki. Ez nem a maga terepe, és azt hiszem, hogy soha nem láttam még valakit ennyire esetlennek.

Az egész testem megfeszül erre a biztosra vett jól elhelyezett sértésre, de az életem árán se tudom, hogy került ide. Igaz, egy profi sportcsapat vezérigazgatói pozíciója luxust és kiváltságokat garantál nekem és üdvözlendő, akárhová megyek, de még sosem mondták nekem, hogy nem tartozom valahová. Különösen nem egy kiskereskedelmi egységben, ami az ügyfelek kiszolgálásán alapszik.

Különösen nem egy manószerű nő, lenyűgöző hosszú, szőke hajjal és a legmelegebb barna szemekkel, amiket valaha láttam,de a mi a fenéért fókuszálok én ezekre a dolgokra?

Merev gerinccel bámulok vissza rá, a legcsekélyebb mértékben sem a szépsége miatt – vagyis ezt mondom magamnak. Kihúzom magam a székemen, és előveszem az összes vezetői erőmet, mielőtt azt mondom – Az ön dolga, Mrs. Mack..

– MissMack– mondja eltúlzott hangsúllyal.

– MissMack– hangsúlyozom. – Az ön dolga sértegetni a vendégeket? Mondhatom, nem vagyok meglepve, miután nemrég az egyik alkalmazottja havernak hívott.

A mellettem ülő nő nem veszi tudomásul, hogy megsértett vagy hogy goromba alkalmazottja van, hanem csak bölcsen bólogat. – Ez Tink.

– Ki az a Tink? – kérdezem zavartan.

– A pult mögötti srác – magyarázza. – Nincs olyan jó modora, de fantasztikus kávét csinál. Három hónapja szabadult a börtönből, és nehezen talált munkát.

– Börtönből? – kérdezem, teljesen elképeszt, hogy egy bűnöző dolgozik itt.

A lányommal.

Bólint, és komolyan azt mondja:– Gyilkosság. Egy nap bekattant és,lemészárolta az egész családját.

– Micsoda? – mondom, ahogy felállok, és vadul magam mögé nézek, a pult mögötti kölyökre, aki felszolgálta a teámat. Sehol nem látni, és a képzeletem elszabadul. Mi van, ha hátul van Lexivel?

– Nyugi – mondja MissMack, miközben a karomra teszi a kezét, mire felé fordulok. – Csak viccelek. Habár egyszer megölt egy mókust.

– Egy mókust – mondom gyengén, ahogy visszasüllyedek a székre.

Egy biccentéssel kacsint, és előre hajol. – Egyik este néhány sör után vezetett, ami egy határozott nem számomra, egy mókus ugrott ki elé. Tudja, Tink szereti az állatokat, és erősen elrántotta a kormányt, hogy ne üsse el, de hiába. A mókus kilapult,Tink lesodródott az útról, elütött két postaládát, és elkaszált egy selyemmirtuszfát. Elvesztette a fogyatékkal élőknek szóló jogosítványát, és azt hiszem, az éjszakát a fogdában töltötte. De a lényeg, hogy beszélek majd Tinkkel, és megkérem, hogy mutasson egy kissé több tiszteletet a vendégeink felé. Keményen próbálkozik, őszintén és csak némi útmutatásra van szüksége.

A szám tátva marad, ahogy a történetét hallgatom, és nem tudom eldönteni, hogy még mindig a bolondját járatja-e velem. Csak motyogni tudok.– Azt hiszem, az jó lenne.

Kinyúlok és felveszem a teámat, a számhoz emelem, és egy pillanatra megfújom, mielőtt belekortyolok. Finom és iszok még egy kortyot, mielőtt leteszem. A tekintetem Georgia Mackre siklik, aki még mindig ott ül, és szórakozott mosollyal figyel engem.

– Szeretne még valamit? – kérdezem óvatosan, vigyázva, hogy ne bántsam meg Lexi főnökét, de egy kissé furcsán feszélyez a jelenléte.

– Csak arra várok, hogy lássam, kilazult-e a karó a seggében a Tinkről szóló történetemtől – mondja egy vállrándítással. – Szerintem nem.

– A karó a seggemben? – kérdezem bambán, még jobban kihúzva magam a székemen, ami valószínűleg csak megerősíti az elképzelését rólam.

– Lazítania kell, Brian – turbékolja, kinyújtja a gyűrűktől csillogó kezét, és a vállamra teszi. Könnyű, de meleg és megszorít. – A lányának elég izgalmas személyisége van, amiről biztosan hamarosan rájön, hogy időnként egyenesen elkeserítő tud lenni, valahogy, mint én. Biztos vagyok benne, hogy Lexi kissé visszavett a tempóból, tudja, az idegességtől, hogy találkozik magával, meg ilyenek, de egy kissé lazítania kell, ha kapcsolatot akar vele. Az a lány elég tökös, ha érti, mire gondolok.

Nem tehetek róla. Az orrom tényleg kissé megráncosodik az „elég tökös” megjegyzésére, ami nem az a kifejezés, amit szívesen hallanék a lányomra. Persze Georgia felfigyel az arckifejezésemre, és a fejét hátravetvenagyot nevet, ami a legnagyobb megdöbbenésemre szétnyitja a ruháját, és még több dekoltázst tár elém. Azért döbbenek meg, mert a tekintetem tehetetlenül odavetődik, és ott marad lenyűgözve a mellei kerekségétől és a ténytől, hogy szeplők vannak szétszóródva a mellkasán.

Amikor a tekintetem felfelé húzódik, látom, hogy ugyanolyan szórakozott mosollyal néz rám, a szemei huncutul csillognak. Visszabámulok rá és felveszem a teámat, hogy egy újabbat kortyoljak belőle.

– Totálisan karó van a seggében – mondja, miközben elrugaszkodik a székről, és leugrik a padlóra. Látom, hogy nem lehet több százötven centinél, ami azt jelenti, hogy fölé tornyosulnék, ha felállnék.

– De itt egy javaslat – folytatja, ahogy állom a tekintetét. – Legközelebb talán hagyja a csicsás göncöket, amikor idejön. Nincs itt senki, akit le kellene nyűgöznie, különösen nem Lexit, aki önmagáért kedveli. És próbáljon nem sokat belelátni abba, amikor az emberek azt mondják, hogy haver és tökös. Mi mindannyian laza emberek vagyunk errefelé, oké?

Nem válaszolok, simán csak bámulom.

– Oké? – ismétli, és bosszant, hogy a déli kiejtése most olyan édesen hangzik, mint a cukros keksz, és Krisztus… ez valahogy tetszik.

– Oké – motyogom, ahogy felé bólintok. – Értettem.

– Kitűnő – mondja rám vigyorogva. – Nos, néhány perc múlva Lexi következik, és nekem van némi elintézendő papírmunkám az irodámban. Élvezze az estét, Brian.

– Köszönöm – válaszolom halkan, nem tudom, hogy kedvelem-e ezt a nőt vagy megvetem, de igazából nem érdekel. Kétlem, hogy valaha is újra találkozom vele, mert nem mintha itt lógnék majd.

Georgia elfordul, de hirtelen visszafordul felém. Előrehajol, és az oldalamba böki a karját, felém billenti a fejét és azt suttogja:– És Lexi nem mondta nekem, hogy az apja ennyire dögös. Megint meg kell dorgálnom emiatt.

Alig érzékelem a parfümje illatát, ami finom és könnyű – talán jázmin –, mielőtt megpördül és elmegy. Párszor pislogok, nézem, ahogy az irodájába megy és azon elmélkedek, mit is mondott nekem az imént.

Dögösnek nevezett.

Nem hiszem, hogy valaha is neveztek annak életemben. Úgy értem, majdnem hatvanegy éves vagyok, és miközben eléggé magabiztos vagyok azzal kapcsolatban, hogy azt gondoljam, sokkal fiatalabbnak látszom ennél, ez nem olyan, ami valaha igazán számított nekem. Nagyon vigyázok magamra. Hetente legalább négyszer harminc mérföldet biciklizek, és súlyokat emelek. Összemérhetnéd a testemet sok feleannyi idős férfiéval, és biztosan megállnám a helyem. De nem azért csinálom, hogy mások felfigyeljenek rám. Azért csinálom, hogy egészségesen és formában tartsam magam.

Dögös?

Komolyan, ez annyira nevetséges, hogy szinte kacagni tudnék, ha el tudnám felejteni azt az átkozott, arcomba bámuló dekoltázst.

Mindenható Krisztus, Brannon. Ne menj bele. Az a nő nem lehet több negyvennél, és túlságosan fiatal hozzád.

Emellett, meg… túlságosan rigolyás vagyok ahhoz, hogy egyáltalán megfontoljam a randevúzást egy fiatalabb nővel.

Visszafordulok a teámhoz, és iszok egy kortyot, miközben látom, hogy rám bámul a scone. A hiúságom azt mondja, hagyjam figyelmen kívül, mert Miss Georgia Mack dögösnek nevezett, de győzött a józan ész, és felveszem.

Nincs semmi, amit bizonyítanom kellene neki vagy bárkinek, és természetesen nem érdekel, mit gondol rólam. Beleharapok, visszatartok egy elégedett nyögést, mert lehet, hogy ez a legjobb dolog, amit valaha kóstoltam, és elhatározom, ha visszajövök ide – és ez egy nagy ha –, mindenképpen lezser ruhát fogok viselni.