3.-4. Fejezett

 

3. fejezet

BRIAN

 

Fordította: Tony

 

Ülök Ryker és Gray kocsibeállóján, ujjaimmal dobolok a kormányon… és próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy beszéljek velük Lexiről. És felbosszant, hogy ennyire nehéz megtenni. Nem kellene annak lennie.

Egyfelől, az életem drasztikusan megváltozott, amikor Lexi besétált az irodámba. Semmi sem lesz már ugyanaz. Nekem sem, és Graynek sem. Másfelől, elképesztő eufória tölt el, hogy van egy másik lányom. Alig ismerem, de a lelkemben mégis érzem, hogy a részem, bármennyire elcsépeltnek hangzik ez.

Néhány órát együtt töltöttünk, és bár néha kínos volt a beszélgetés, de legtöbb esetben nem. Rájöttem, hogy Lexi okos, szabadszellemű és vicces. Bár bizonyos mértékig független, látszik rajta, hogy vágyik az emberekkel való mély kapcsolatra. Kétségtelen, hogy hihetetlenül magányos, amióta meghalt az anyja, és egyértelmű, hogy reménykedik, hogy kötődést tud kiépíteni az új családjával. Nem hiszem, hogy pótlékként tekint rám, de az biztos, hogy potenciális vigasztalás lehetek.

Egyetlen dolog van, amiben a lelkem mélyéig biztos vagyok, hogy Lexi nem anyagi hasznot akar. Ellenkezőleg, úgy tűnik boldog az egyszerű és szerény életével.

Bepillantást nyerhettem ebbe, amikor elvitt a Daráló nevű kávézóba, ahol dolgozik. Pár alkalommal már elhajtottam előtte, és egyszer-kétszer eszembe jutott, hogy bemegyek, de soha nem volt időm megállni.

Bementünk.

Kávéztunk.

Még többet beszélgettünk.

A lányom – legalábbis azt hiszem, hogy a lányom – egyáltalán nem hasonlít rám. És ezt a jó értelemben mondom. Földhözragadt; olyan típus, aki bárkivel tud beszélgetést kezdeményezni. Én egy kicsit visszafogottabb vagyok, és ez valószínűleg annak köszönhető, hogy mindig is elsősorban üzletember voltam, és csak másodsorban ember. De figyeltem, ahogy Lexi beszélget a vendégekkel – néhányukat ismerte, másokat nem – az ívelt bárpultnál, ahol mindenféle kávét és teát felszolgáltak, és mindannyiuk iránt őszintén érdeklődött. És ami fontosabb, ők is érdeklődtek iránta. Valóban vonzódtak hozzá.

Lexi vicces és szellemes. Képes bedobni egy viccet, vagy előrukkolni egy szóviccel egy mély beszélgetés közepén. De amikor hallgat téged, tényleg figyel. Nem tudom, mondtam-e viccet életemben, és amikor megnevettet, azon gondolkodom, hogy nem emlékszem, nevettem-e ennyit ezelőtt. Rá kellett jönnöm, hogy milyen unalmas az életem, csak a munka, és semmi szórakozás.

És végül, szabad szellem. Oda megy, ahova kedve tartja. Bár hihetetlenül közel állt az édesanyjához, megtudtam, hogy ő egyfajta csavargó, sokfelé élt az országban. A Connecticut-i Hartfordon kívül, ahol megismerkedtem az anyjával, élt Portlandben, Tucsonban, Little Rockban, Nashville-ben és Pittsburghben. Mindig is szolgáltató jellegű területeken dolgozott, például kávézóban vagy pultosként. Egyszer egy Nashville-i vendéglőben dolgozott szakácsként, de azt mondta, hogy borzalmasan főzött, majd nevetett azon, hogy lehet, hogy véletlenül ételmérgezést okozott néhány vendégnek.

A lényeg: elbűvölt a lányom.

Mielőtt visszavittem a kocsijához az arénához, a táskájába nyúlt, és kivett egy kis dobozt, amiben az apasági teszt volt. Két műanyag cső lapult benne, mindkettőben vattapálcikák. Az övén már rajta volt a DNS-e, és csak annyit kellett tennem, hogy a szám belsejétmegdörzsölöm a másikkal, postázom, és várhatjuk az eredményt. Azt tervezem, hogy holnap megcsinálom, és elsőbbségivel adom fel, habár így is beletelik pár hétbe, mire meglesz az eredmény.

Arra számítok, megerősítik azt, amire már amúgy is rájöttem az anyjával kapcsolatos események időzítése, és a klasszikus Brannon álla és orra alapján.

Lexi a lányom.

Most rá kell törnöm a másik lányomra ezzel a hírrel, és nem rémlik, hogy lettem volna már ilyen ideges. Gray és én nagyon közel állunk egymáshoz. Amennyire egy apa és a lánya lehet. Élete nagy részében csak ketten voltunk, és ő nem csak apja lánya.

Ő. Én. Vagyok.

Most valahogy félek, hogy ő nem lesz annyira elragadtatva ettől a döbbenetes hírtől, mint én, mert ha van valami, amiből több van Grayben, mint bennem, az az egészséges adag kétkedés, amivel a dolgokhoz áll. A legrosszabbra számít. Keresi a rést a páncélon. Mögöttes szándékot próbál találni. Ez az üzleti felfogásának része, de néha nem feltétlenül vonatkozik a való életre.

Tudom, hogy pokolian szenvedett a kétkedéstől, amikor Ryker és ő randizni kezdtek, és ez eleinte visszatartotta a férfitől. Csak remélni tudom, hogy most nyitottan áll a dolgokhoz.

Még egy utolsót dobolok a kormányon, megmozgatom a vállam, és kiszállok a kocsiból. Gray nem számít rám, mert úgy gondoltam, a feltűnésem meglepetése úgyis elfelejtődik, amint ledobom az igazi meglepetésbombát.

Miután csengetek, pici lábak dobogását hallom egyre közelebbről, aztán Ruby felrántja az ajtót, és rám vigyorog.

– Papi! – kiáltja, és a karomba veti magát. – Mit csinálsz itt?

Bár azt kell mondanom, amikor Ryker Evans a vejem lett, az amúgy is fantasztikus életem még egy szintet lépett, az igazi öröm az volt, hogy amikor Gray hozzáment, két kis unoka is érkezett a családba. Ryker elvált, egyedülálló apaként nevelte őket, amikor találkozott Grayjel.

Nem sokkal azután, hogy Gray és Ryker összeházasodtak, a koravén hatéves Ruby elkezdett Papinak szólítani. Violet gyorsan követte a példáját.

Ő nyolcéves, és valószínűleg bölcsebb, mint én.

– Apa… Gray… itt van Papi – hallom Violet kiabálását, miközben az ajtóhoz csúszik. Ő is rám vigyorog, ezzel felfedi a foga helyét, amit a múlt hét közepén vesztett el. Azt hittem, a fogtündér száz dolcsit hoz neki, de Gray és Ryker kereken elutasította, és öt dollárt kapott.

Belépek a házba, leteszem Rubyt, és felveszem Violetet. Kérés nélkül kapok tőle egy édes puszit, én pedig megszorongatom, aztán leteszem a földre.

– Apa? – hallom Gray hangját, ahogy a kezét törölgetve besétál a nappaliba. – Micsoda meglepetés!

– Nem zavarok, ugye? – kérdezem.

– Egyáltalán nem. – Mosolyog, aztán visszafordul a konyha felé. – Éppen mosogatok vacsora után. Ettél már? Kaphatsz egy tányérral.

– Nem kérek, kösz – mondom, miközben követem a konyhába, Ruby és Violet a nyomomban.

Az az igazság, hogy nem vacsoráztam, de túl ideges vagyok a hírtől, amit hozok, hogy az evésre gondoljak.

Amikor belépünk a konyhába, Ryker éppen becsukja a mosogatógépet. Mosolyogva fordul felém, és nyújtja a kezét. – Mi újság, Papi?

– Okostojás – mondom szeretettel, és gyorsan kezet rázok vele.

– Papi – rángatja meg Ruby a zakóm alját. – Feljössz és megnézed a pókgyűjteményemet? Most kaptam egy bütyköspókot. Más pókokat eszik, és nagyon vagány.

Nem kerüli el a figyelmemet, ahogy egy jól látható borzongás végigfut Ryker testén. Pókiszonya van, ezt a Grayjel való kapcsolata elején megtudtam. Bár megmentette a lányomat egy pszichopata ex-ColdFury játékostól, és ezzel egy életre kiérdemelte a tiszteletemet, egyszer bevallotta nekem, hogy ha egy pók támadta volna meg, nem biztos, hogy meg tudta volna tenni.

– Kicsit később felmegyek – felelem neki, és megborzolom a haját. – De igazából beszélnem kell Grayjel és apukáddal egy nagyon fontos dologról.

Grayre pillantok, és látom a zavart a szemében, mivel soha nem jelentem meg náluk bejelentés nélkül, hogy megbeszéljünk „valami fontosat”.

– Lányok, menjetek fel játszani, aztán majd Papi is felmegy – mondja Ryker, odamegy a lányokhoz, és határozott kézzel elkezdi őket a lépcső felé tolni, ami a konyhából az emeletre vezet.

Violet és Rudy nem morgolódnak, mert jó kislányok. Mindketten rám vigyorognak, aztán felszaladnak a lépcsőn.

– Kérsz kávét? – kérdezi Gray, de megrázom a fejem. Túl sok kávét ittam Lexivel a Darálóban, és valószínűleg nem tudok majd aludni.

– Nem bánod, ha leülünk az asztalhoz? – kérdezem, de nem várok választ, megkerülöm a konyhaszigetet és reggelizősarok felé indulok.

Gray és Ryker helyet foglalnak a szögletes asztal körül, mindketten kíváncsian, riadalom és rossz előérzet nélkül néznek rám.

Ez mindjárt megváltozik.

Leülök a székre velük szemben, odébb tolom, hogy az alkarommal az asztalra tudjak támaszkodni. Röviden Rykerre, majd Grayre nézek. – El kell mondanom valamit, és nem igazán tudlak felkészíteni a sokkra, amit okozni fogok…

– Beteg vagy? – szakít félbe Gray kereken, szemei tele félelemmel.

– Istenem, dehogy – válaszolom gyorsan, megnyugtatóan, de félénken rámosolygok. – Bocsánat… Nem rossz hír.

A lányom gyorsan kifújja a levegőt, az egész teste elernyed. – A frászt hoztad rám ezzel az egész „beszélnünk kell valamiről” dologgal.

Megértően bólintok, ahogy rájövök, hogy most már teljesen ledőlt a védőfala. Ettől még szörnyebben érzem magam, amiért tovább folytatom, és letépem a sebtapaszt, mert az a dolgom, hogy megvédjem a lányomat, nem pedig bánatot okozzak neki.

De nem tehetek mást.

Halkan megköszörülöm a torkom. – Egy nő jött be ma az irodámba. A neve Lexi Robertson. Soha nem találkoztam még vele. Nem is tudtam, hogy létezik. De azt állítja, hogy a lányom, és én hiszek neki.

Gray hitetlenkedve levegőért kapkod, a szemei elkerekednek döbbenetében. Ryker felegyenesedik ültében, a keze azonnal Gray háta közepére kerül, aztán támogatóan a vállára siklik.

– Tessék? – mondja Gray reszelős hangon. – Az hogy lehet?

– Körülbelül egy évvel azután, hogy édesanyád meghalt, randiztam egy Sybil Robertson nevű nővel – mondom halkan. – Néhány közös barátunk által szervezett vakrandi volt. Csak néhány hónapig találkozgattunk, és közel kerültünk egymáshoz, de végül véget vetettem a dolognak. Nyilvánvalóan akkor jött rá, hogy terhes, amikor már szakítottunk, és soha nem szólt róla nekem.

Gray makacsul rázza a fejét. – És te csak úgy hiszel ennek a nőnek, aki feltűnik, és azt állítja, hogy a lányod, mennyi, huszon-valahány évvel később?

– Huszonhat éves – mondom. – És nem tudta, hogy én vagyok az apja úgy tíz hónappal ezelőttig. Az anyja a halála előtt mondta el neki az igazat.

Gyors együttérzés suhan át Gray arcán Lexi édesanyja iránt, de aztán ugyanolyan gyorsan visszakerül a kőkemény hallgatás maszkja, a szemében harag szikrázik.

– És te hiszel neki? – kérdezi Ryker nyugodtan.

A vejem felé fordulok. – Igen – mondom. – A mai nap nagy részét vele töltöttem, beszélgettünk, megismertem. Nagyon hasonlít az édesanyjára, de az álla és az orra az enyém…

– Az nem jelent semmit – motyogja Gray, kétségkívül nagyon ideges.

A lányomra nézek, tenyérrel felfelé átnyújtom a kezem az asztalon. Nem hajlandó megmozdulni, de kemény, apai nézéssel a kezem felé biccentek. Vonakodva az enyémhez csúsztatja a kezét, és az ujjaim az övé köré fonódnak. – Gray… édesem… én tudom. És emellett egy apasági teszttel érkezett. Néhány héten belül bizonyítékunk lesz, de én tudom, hogy igaz.

– És mit akar? – kérdezi Gray, a szemében kicsit csillapodott a harag, de még mindig nem tudja tagadni a gyanakvást a kérdésében.

– Megismerni engem – mondom őszintén. – Megismerni téged. Nincs más családja… nincs közeli családtagja.

– És téged egyáltalán nem érdekel, hogy mik a hátsó szándékai? – kérdezi Gray. – Te, végül is, nagyon gazdag vagy.

Megszorítom Gray kezét, és próbálom megnyugtatni. – Nem a pénzemet akarja…

– Honnan tudod? – erősködik Gray.

– Csak tudom – felelem türelmesen. – Neked pedig bíznod kell bennem.

Tiltakozva felmordul, és elhúzza a kezét. – Az életemet is rád bíznám, Apa, de saját véleményt kell kialakítanom róla.

– Helyes. – Mi mást mondhatnék?

Mi másra számíthatnék?

Graynek joga van dönteni ebben. Joga van eldönteni, hogy elfogadja-e Lexit, vagy sem.

Gray egész életében egyedül a magáénak tudhatott. Soha nem vágytam másik gyerekre, de azt kell mondanom, csodálatos érzés tudni, hogy van egy másik. Nem vagyok biztos benne, hogy Gray mostanában így fog érezni, de azt tudom, hogy Lexi az ujja köré tudja csavarni, ahogy engem is ezen a délutánon.

Ha Gray ad neki egy esélyt, megismeri egy kicsit, látni fogja, hogy jó kapcsolata lehet a testvérével. Biztos vagyok benne.

 

4.fejezet

ROMAN

 

Fordította: Tony

 

Ahogy belépek az öltözőbe, a tekintetem a falon lévő kerek órára siklik, ami igazolja, amit amúgy is tudtam.

Elkéstem az edzésről.

Már megint.

Pavel Alogrin nyomakszik el mellettem sietve, egy rövid „Mi újság?” kíséretében. Ő is elkésett, de mivel ő nem csinál belőle rendszert, tuti megbocsátják neki.

Ahogy most áll a helyzet, Pretore edző tuti nagyon csúnyán fog rám nézni. Szerencsére ezt a tekintetet általában le tudom csillapítani az edzés végére, mert a belemet is kidolgozom a csapatért. Minden alkalommal, amikor felveszem az edzőmezt, úgy játszok, mintha a Stanley Kupa döntő lenne.

Nem dicsekvés. Csak nem tudom, hogy csináljak bármit is félgőzzel.

Kivéve, hogy… időben ott legyek valahol.

Ez egy nagy hiba, az biztos, de meg kell bocsánatiuk, mert a ColdFury tagjaként sokkal több van a pozitív oszlopban. Az edző meg fog nekem bocsátani. Gray Brannon… valószínűleg nem, tekintve, hogy már így is a feketelistáján vagyok. Szerencsére az ügyvezető nem vesz részt az edzésen, és amíg Pretore nem mondja el neki, hogy megint késtem, soha nem fogja megtudni. Csak le kell nyűgöznöm az edzésen, így mosoly lesz az arcán, amikor lekorcsolyázok a jégről.

Mivel késésben vagyok, nem vesztegetem az időt, hogy az öltözőbe menjek átöltözni. Lehajolok, hogy levegyem a cipőmet, amikor Brian Brannon hangja üti meg a fülemet. Jobbra, az edzőterem felé fordítom a fejem, miközben az ujjaim a fűzővel babrálnak, és kiszúrom a ColdFury vezérigazgatóját és tulajdonosát, aki ott áll szénszürke dizájner öltönyben. Az edzőtermet üvegfal választja el a központi öltözőrésztől, és az erőnléti edzők itt dolgoznak a sérüléseinken. Most üresnek kellene lennie, mivel az edzők az edzés alatt a jégen vannak a csapattal. Az ujjaim megállnak a fűzőn, és a figyelmem azonnal a nő felé fordul, akivel Mr. Brannon beszélget.

A gyönyörűen szexi, fekete hajú nő az, akivel a ColdFury ügyvezetői lobbijában beszélgettem két napja. Gömbölyű csípőjével az egyik edzőasztalnak dől, egyik kezét a vinil borításra nyomja. Másik keze a csípőjén, hüvelykujja a kifakult, térdén lyukas, felhajtott szárú farmerja övbujtatójába akasztja. A felsője lenge hosszúujjú, krémszínű csipke, alatta krémszínű camisole, és megint Martens bakancsot visel. Nagyon vagány, és nagyon nem illik Brian Brannon puccos öltözékéhez. Megjegyzem azonban, hogy a nő testtartása nyugodt, és érdeklődve figyel Mr. Brannonra, ahogy az edzőteremben magyaráz.

Most, hogy odafigyelek, tisztábban hallom a hangjukat.

Miközben a fűzőmmel babrálok, figyelem, ahogy Brian körbemutat a teremben. – Az atlétikai edzők jobbára itt dolgoznak, vagy a meccsek és az edzés alatt elszenvedett sérülést kezelik, vagy az előzetes munkákat végzik, mint a taping vagy az átmozgatás. Minden atlétikai edző szakképzett erőnléti edző is, így gyakran az edzőteremben is dolgoznak a játékosokkal. – Megáll, és a szomszédos szobára mutat, ami szintén üvegfallal van elválasztva, de van egy átjáró ajtaja is, aztán hozzáteszi. – Egyszer majd Vale Campbell mellé teszlek, és figyelheted.

– Az nagyszerű lenne – mondja a nő hálásan, lelkes mosollyal az arcán. – Tényleg értékelem, hogy időt szakítottál rá, hogy megmutasd a színfalak mögötti dolgokat.

– Hát, ez fontos – válaszolja Mr. Brannon mosolyogva. – Lehetőséget kell kapnod…

De a telefoncsörgése félbeszakítja. A zakója mellényzsebébe nyúl, kihúzza, és felveszi. – Brian Brannon.

A másik cipőmet is leveszem, miközben ő azt mondja: – Tartsd egy pillanatra.

A nő felé fordul, az órájára pillant, és azt mondja: – Ezt el kell intéznem. Nem tart sokáig, és bőven azelőtt végzek, hogy Grayjel találkoznánk. Csak tarts ki.

A nő kedves mosollyal bólint, Brannon pedig kisétál az edzőteremből. Nem néz rám, és átmegy az öltözőn, otthagyva kettesben a nővel.

Még nem látott meg, de ezen hamarosan változtatok. Felállok a padról, és öt lépéssel az edzőterem nyitott ajtajában termek. Háttal áll nekem, az edzőterem falán lévő posztereket nézegeti, így nem lepődök meg, hogy megijed, amikor megszólalok mögötte. – Nézd csak… kétszer egy héten egymásba botlunk.

A nő megfordul, és egyértelmű, hogy felismerte a hangomat, mert a szeme felcsillan, ahogy a szemembe néz.

– Nos, csak nem a csapat bajkeverője, Roman Sýkora – mondja vigyorogva.

Visszavigyorgok rá, mivel nyilvánvaló, hogy tudja, ki vagyok. – Nem utasítom vissza a becenevet. De nem gondolod, hogy itt lenne az ideje, hogy eláruld a neved? A múltkor nem volt rá alkalom.

Basszus, tök cuki, ahogy oldalra billenti a fejét, a plafonra szegezi a tekintetét, és a mutatóujjával az ajkára koppint, mintha nagyon megfontolná a kérésemet. Aztán mosolyogva rám néz, és kinyújtott kézzel tesz felém három lépést. – Lexi Robertson.

A keze kicsi az enyémben, a csontjai könnyűek és finomak, de a szorítása meglepően erős. Ezüstös, a pupilla körül kék árnyalatú szemei szórakozottan csillognak rám, amikor nem vagyok hajlandó elengedni a kezét, miután a bemutatkozás már régen véget ért.

– Szóval, a gyönyörű Lexi Robertson nevű lányt miért vezeti körbe személyesen az erőnléti edzőteremben a nagy és hatalmas Brannon?

Egy pillanatra mintha valami pánikszerűséget látnék az arcán, de aztán teljesen elvonja a figyelmemet, amikor még jobban megszorítja a kezem, mint aki nem akar elszakadni, sőt, odáig megy, hogy a másik keze egyik ujjával végigsimít a kezemen. – Kíváncsi lennék, hogy az ismert bajkeverő miért őgyeleg az öltözőben jóval azután, hogy a csapat többi tagja elkezdte az edzést. Biztos, hogy nem bajt keresel megint?

Basszus… flörtöl, és ez tetszik. Tetszik, mert én is azt csinálom.

Ezen a ponton nem vagyok benne biztos, hogy a „baj”, amire utal, az a tény, hogy késésben vagyok, vagy az, hogy egy olyan nővel viccelődöm, aki potenciálisan bajnak minősülhet. A szemében lévő huncut villanásból arra következtetek, hogy az utóbbi, és a fenébe is, ha ez nem akaszt meg még jobban.

Soha nem futottam el a baj elől, és igazából egész otthonosan mozgok benne.

– Hát, valóban elkéstem az edzésről, de totál megéri, ha ezt az időt azzal tölthetem, hogy rábeszéllek, randizz velem – mondom nyíltan, de kisfiús vigyorral, hogy erősítsem a vonzerőmet.

A szemei még jobban csillognak, és fogadni mernék, hogy a pupillái körüli kék gyűrű kitágul, szinte elnyeli az ezüstszürkét. Elgondolkodva néz rám. – Hmmm. Általában kalandvágyónak tartanak, de nem vagyok benne biztos, hogy elbírnék egy magadfajtával.

– Felét se hidd el annak, amit rólam olvasol – tanácsolom neki komolyan, még mindig a kezét fogva.

– Szóval igaz vagy hamis? – kérdezi félénken. – Az a nő tényleg megpróbált zsarolni azzal a fotóval?

– Igaz – felelem szégyen nélkül.

– És az egyik csapattársad jegyese volt?

– Szintén igaz – mondom, és igyekszem nem összerezzenni, mert ez a legtöbb nőt teljesen lelombozná. Inkább előhozakodok néhány jobb tulajdonságommal, mielőtt megkérdezne arról a videóról, amit az ex-kedvencem posztolt a netre rólam a zuhany alatt, amint énekelek. Az üveg matt volt, és nem lehetett látni részleteket a testemből, de az éneklésem kibaszottul szörnyű. – De sok jó tulajdonságom van. Egy helyi golden retriever mentőszervezetnél dolgozom, állatokat szállítok, ha van időm, és kiadós adománycsekkeket írok. Ettől nem leszek kapósabb fickó?

– Folyamatosan kiállítanak a meccseken szabálytalan ütés miatt – mutat rá.

– De golden retrieverek – mondom eltúlzott nyafogással. – Kiskutyák… meleg kutyus szőrcsomók. Az ellensúlyozza a jégen tanúsított vérmérsékletemet, nem?

– Te tényleg rossz vagy. – Nevet, miközben kihúzza a kezét az enyémből, és hátralép. Érdekes módon, nem tetszik, de aztán megkönnyebbülök, amikor felugrik a mögötte levő vizsgálóasztalra. – Próbálsz megvesztegetni a kiskutyákkal.

– Hát, mi mással tudnálak megvesztegetni, hogy randizz velem? – kérdezem, és közelebb lépek.

Keresztbe rakja a bokáját, tenyerével a műanyag borításra támaszkodik, és lazán lóbálja a lábát előre-hátra. – Mi jár a fejedben?

Az agyam leblokkol egy pillanatra, mert nem igazán gondoltam még arra, hogy hova vinném randira. Átugrottam arra, hogy mi történne a randevú után, ami reményeim szerint meztelenkedést foglalna magában.

– Elmehetnénk ma este vacsorázni – vetem fel. Klasszikus és könnyebb jobban megismerni egymást, mint ha beülnénk a moziba.

Megrázza a fejét, engem pedig elönt a csalódottság. – Ma este dolgoznom kell.

– Holnap este? – vágom rá gyorsan, de aztán eszembe jut, hogy nem lehet, mert meccsem lesz. – Francba… holnap nem. Azután este?

Megint megrázza a fejét. – Akkor is dolgozok.

Veszek egy levegőt, kifújom, és próbálom a dolgokat máshonnan megközelíteni. – Oké, kezdjük azzal, hogy mit dolgozol, és mikor van időd randizni velem?

Lexi s56zórakozottan rám mosolyog, és most jövök rá, hogy nem töri össze magát, hogy randizzon velem. Úgy értem, a legtöbb nő elkéretőzne a munkából, vagy lemondaná más terveit, hogy randizhasson velem. Illetve, bármelyik hokisztárral, hogy őszinte legyek. Ő meg csak ül, és élvezi a tényt, hogy én ilyen ideges vagyok.

– A Daráló nevű kávéházban dolgozom – mondja még mindig a lábát lógázva. – Rendszerint éjszakai, de néha nappali műszakban.

Meglepetten pislogok rá, mivel nem vagyok nagy kávéivó. – Úgy érted, hogy az emberek kávéznak éjszaka? Az nem tartja őket ébren, vagy ilyesmi?

Lexi felhorkant. – Vannak más italok is, amiben nincs koffein – mondja szárazon.

He? Most is tanultam valami újat.

– Oké, mi lenne, ha ezt csinálnánk, mivel én egyre későbbig fogok edzeni – mondom, és teszek felé egy lépést, amitől a lengő lábfeje a sípcsontomnak ütközik, én pedig fölé tornyosulok. – Megadod a telefonszámodat, és kitaláljuk, hogy mikor találkozhatunk.

Felnéz rám, még mindig jókedvűen, de látszik, hogy érzi a testünk közti vonzalmat. Lexi nem hátrál meg, nem dől hátra, csak a fejét emeli fel. – Szörnyen rámenős vagy.

– Csak ha olyat látok, amit akarok – ismerem be halkan, és nincs kétség, hogy értem.

– És engem akarsz, vagy randizni akarsz velem? – kérdezi ravaszul, félrebillentett fejjel.

– Tekintve, hogy milyen közel állok hozzád, tökön rúgnál, ha beismerném, hogy mindkettőt? – A lábai megállnak a levegőben, én pedig picit közelebb húzódok, aminek következtében szinte egyenesen lenézek rá, ő pedig hátrahajtott fejjel néz fel rám.

– Csodálom az őszinteséget – motyogja olyan halkan azon a szexi, rekedtes hangján, ami úgy tűnik átjárja a testemet, és egyenesen a farkamig hatol. Elbűvöl, hogy a kék a szemében most teljesen összeszűkült, csak az ezüstszürkét látom apró arany pöttyökkel, és furcsa késztetést érzek, hogy a számat az övére szorítsam, csak hogy láttam, mi történik.

– Sýkora! – Egy feszült női hangot hallok a hátam mögött, és a gerincem önkéntelenül megfeszül, amikor rájövök, hogy a főnököm, Gray Brannon az. – Az edzés tíz perce elkezdődött.

Felegyenesedek, és lassan Gray felé fordulok, de előtte még Lexire pillantok. Furcsa módon ő is kiegyenesedik az asztalon, a gerince nyílegyenes, az arca kicsit sápadt és feszült. Ösztönösen megkérdezném tőle, hogy mi a baj, de valószínűleg célravezetőbb a csapat ügyvezetője felé fordulni, és kinyalni a seggét az újabb szabályszegés miatt.

– Csak segített a kontaktlencsémmel – tör ki Lexiből mögöttem, érzem, hogy leugrik az asztalról, és mellém áll. Nem merek ránézni, helyette figyelem, ahogy Gray tekintete rólam Lexire siklik, és az állkapcsa megfeszül. – Meghajlott a szememben, beszorult, és nem tudtam kiszedni.

Ez égbekiáltó hazugság, mivel nyilvánvaló, hogy nem a kontaktlencséjével foglalkoztam, és kétség nélkül tudom, hogy nincs is neki, mert nagyon közelről néztem a gyönyörű szemeibe. Gondolom Gray is tudja, hogy ez hazugság, tekintve, hogy Lexi szemei tiszták és nem irritáltak, és emellett… Lexi hangja remegett, ahogy elmondta a nagyotmondó sztorit, hogy megmentse a seggemet.

Gray tekintete Lexiről rám siklik, és megszólal: – Feltételezem, az edzésre jöttél. És feltételezem, nem felejtetted el a múltkori beszélgetésünket.

Ez a figyelmeztetés, hogy lépjek le, de nagyon gyorsan. Vékony jégen korcsolyázok Grayjel – nem szándékos szóvicc –, és meg kell próbálnom legalább valamennyire kimaradni a bajból. A remény, hogy megszerezzem Lexi számát, egyelőre elszáll, mert ha Gray be is dőlne a hazugságnak, hogy segítettem neki a kontaktlencséjével, ezt azonnal meghazudtolom azzal, ha tudtára adom, hogy igazából randit kértem tőle.

Így csak lenézek Lexire, és azt mondom: – Örülök, hogy megismertelek. Remélem, jobban van a szemed.

Látom, hogy jókedv csillog a szemében, de nagyon komolyan bólint. – Én is örülök a találkozásnak, Mr. Sýkora – mondja.

Biccentek Gray felé, és elmegyek mellette a szekrényem felé. Még mindig elég közel vagyok, amikor hallom, hogy Gray hűvösen odaszól Lexinek. – Kicsit előbb jöttem, és az apámnak vissza kellett mennie az irodába valamiért. A vezetőségi irodában találkozunk vele.

Határozottan hűvösen. Talán még fagyosan is, emiatt elgondolkodok, milyen kapcsolatban lehetnek. Még jobban összezavarodok, amikor odaérve a szekrényemhez hallom, hogy Lexi azt mondja: – Igazán örülök, hogy végre megismertelek, Gray.

Ez megdöbbent, mert azt hittem, már ismerik egymást, hiszen Lexi Gray apjával volt előzőleg. Azért is feltételeztem ezt, mivel Gray első szavai Lexihez nem formális üdvözlés volt, ami szintén arra utalt, hogy ismerik egymást. A tény, hogy Lexi csak most mutatkozott be Graynek nagyon furcsa, és ettől a kíváncsiságom még jobban feléled. Visszafordulok, hogy a két nőre nézzek.

Lexi majdnem könyörgő tekintettel nyújtja Gray felé a kezét. Gray háttal áll nekem, így fogalmam sincs, milyen az arckifejezése, de nem mozdul, hogy megrázza Lexi kezét, és kétségkívül ez elég kínos.

Végül mereven felemeli a kezét, és szó nélkül keményen megrázza Lexiét. Gray ezután az ajtó felé fordul, most már felém néz, és csak bizonytalanságot és zavarodottságot látok az arcán, két olyan érzelmet, amiről azt feltételeztem, hogy nem tartozik a repertoárjába.

Úgy tűnik, nagyon óvatos Lexivel, és kíváncsi lennék, miért. Csak kétszer találkoztam vele röviden, de úgy vettem észre, hogy társaságkedvelő, vidám és szabad szellemű, ami megnehezíti, hogy egy ilyen emberrel szemben visszafogottan viselkedj.

Jó dolog, hogy tudom, hol dolgozik Lexi, és még jobb, hogy nincs semmi tervem ma estére. Lehet, hogy nem szeretem a kávét, de biztos, hogy lesz ott valami, amit ihatok, és talán lesz vele néhány percem, hogy elkérjem a telefonszámát, így tudunk egyeztetni a randiról.