1.-2. Fejezet

 

1.fejezet

ROMAN

 

Fordította: Tony

 

Mielőtt belépek, veszek egy mély levegőt, és lassan kifújom. Ezzel akarom lenyugtatni magam, ami nem könnyű. Roman Sýkora az esetek 100 százalékában fejjel megy a falnak. Akár a jégen vagyok, akár egy dögös pipivel. Két sebességem van… gyors és nulla, és ez utóbbi csak akkor fordul elő, ha alszom.

Mindig így éltem az életemet, és most sem fogom abbahagyni.

Kinyitom az üvegajtót, ami a ColdFury ügyvezetői irodákhoz vezet. A hely elegáns és pazar, vastag krémszínű szőnyeggel és elegáns európai bútorokkal. Ez jól leírja, hogy mennyi pénzt termel a szervezet.

Egyből egy fiatal nőt látok meg, aki a távolabbi falnál álló alacsony, szürke bőrkanapén ül. A lábai keresztbe rakva, a fejét lehajtva üzenetet ír. Sötét haja előrehullik, függönyként takarja előlem az arcát. A szupermenő öltözéke kelti fel igazán az figyelmemet, és totál nem illik ide. Hosszú lábait piros-fehér mintás fekete harisnya fedi, ami furcsán hat a levágott szárú farmersort alatt. Ez nem annyira szokatlan viselet januárban, tekintve, hogy az Észak-Karolinai telek elég enyhék, és tíz fok körül van ma is. Látom, hogy az öltözékét fekete magasszárú bakancs, fehér póló és fekete cipzárokkal díszített bőrdzseki egészíti ki.

Szóval az időjárást tekintve egyáltalán nem őrült, de totál ellentétes az ügyvezetői irodákhoz képest.

Tetszik.

Nagyon.

– Segíthetek? – hallatszik egy halk női hang a recepciós pult felől.

Odafordulok, és egy szigorú tekintetű, idősebb nő hűvös tekintetével kerülök szembe, akinek világosszőke haja szoros kontyba van fogva. – Roman Sýkora. Találkozóm van Gray Brannonnel.

A nő gyakorlatilag rám sziszeg. – Tizenöt percet késett, Mr. Sýkora.

– Aha – válaszolom, aztán a szürke kanapé mellett lévő szék felé fordulok. Igazából mást nem kell mondani a késésemről. Krónikus késő vagyok, és valószínűleg ez halálomig így marad.

Épp mielőtt leülnék, meghallom a recepciós hangját mögülem. – Miss Robertson… Mr. Brannonnek véget ért a tízórás találkozója, és hamarosan fogadja. Elnézést a késésért.

A kanapén ülő nő felemeli a fejét, elnéz mellettem a recepciósra, és kis mosollyal bólint. – Teljesen rendben van. Nem bánom, ha várnom kell.

És a fenébe… micsoda arc. Hamvas, hibátlan bőr, ezüstös kék szemek, sötét szempillákkal körülvéve. Felemeli a kezéét, hogy a füle mögé tűrjön egy tincset, és akkor meglepetésemre rám siklik a tekintete. A fejével enyhén a recepcióspult felé biccent, kicsit felém dől, és azt suttogja: – Úgy tűnik, kettős mérce van.

– Kettős mérce? – kérdezem zavartan, és nem kicsit bűvöl el a rekedtes, majdnem reszelős hangja.

Rám vigyorog, ami felhívja az ajkára a figyelmemet. Telt, rózsaszín, és hátrahúzódik, hogy felfedje a csillogó fehér fogakat egy kis réssel a közepén. Totál szexi.

– Hát, igen – mondja, és összeesküvő módon lehalkítja a hangját. – Az rendben van, ha a vezetőség késik egy találkozóról velem, de az nem oké, hogy te késtél pár percet?

És rohadtul igaza van.

Én is felé hajolok, mintha titkot osztanánk meg egymással. Lehalkítom a hangom, nem azért, mert érdekel, hogy a recepciós hallja-e, mert valljuk be, leszarom, hogy bárki a szervezetben mit gondol rólam, hanem azért, mert eléggé élvezem az évődést ezzel a gyönyörű nővel.

– Azt hiszem, talán rájöttél a problémára – mondom neki, a cseh akcentusom kicsit jobban érződik, csak mert lassabban beszélek. Az Észak-Amerikában töltött sok év alatt kicsit elhalványult, de nem lehet eltéveszteni, hogy van egy kis szláv akcentusom. – Te és én nem tartozunk a menedzsmenthez, így nem érezzük a privilégiumot, hogy késsünk. Messze vagyunk a totemoszloptól.

Arra gondolok, hogy bemutatkozok, mivel nem vagyok biztos benne, hogy tudja, ki vagyok. Egyértelműen itt ül a ColdFury ügyvezetői iroda előterében, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ismeri a hokit. Miattam aztán cserkész sütiket is árulhat itt, habár akkor tuti lecserélték az egyenruhát.

De mielőtt még a kezemet nyújthatnám felé, megszólal mögöttem a recepciós. – Mr. Sýkora, Miss Brannon várja.

Felsóhajtok és felállok a székről, a nő pedig rám mosolyog. – Sok szerencsét! Remélem, nem vagy túl nagy bajban.

Rávigyorgok, és kacsintok. – Sajnos van egy olyan érzésem, hogy elég nagy bajban vagyok.

A szája kicsit tátva marad, a szeme együttérzőn elkerekedik, de mielőtt hangot adhatna együttérzésének, közel hajolok és odasúgom: – De nem kell aggódni. Igazi bajkeverő vagyok.

A szemei huncutul csillognak, miközben komoly megértéssel bólogat. – Ez valahogy lesír rólad. De hé, nagyon jól viseled.

– És ezt ne felejts el – mondom kuncogva, miközben a recepciós felé fordulok. A lány halkan nevet mögöttem, és a reszelős hangjával… nagyon szexi. Talán ha elég szerencsés vagyok, kifelé menet megint összefutok vele. Nagyon nem bánnám, ha jobban megismerhetném.

De abban a pillanatban, hogy a recepciósra nézek, és ő a folyosón át az ügyvezetői iroda felé mutat, kiverem a fejemből a nőt és minden szexiségét. Megmerevedik a gerincem, ahogy Gray Brannon irodája felé veszem az irányt, mert tudom, hogy mindjárt seggberúgást kapok.

– Az irodájában van a folyosó végén – mondja a recepciós zavartalanul.

Nem is veszek róla tudomást, mert elég szemét a viselkedése, és nem érdemli meg, hogy foglalkozzak vele. Csak végigmegyek a folyosón egészen Gray irodájának nyitott ajtajáig. Lazán koppantok az ujjammal a fán, hogy jelezzem az érkezésem, és bedugom a fejem.

Gray Brannon a CarolinaColdFury hokicsapatának ügyvezetője. Ez a második éve ebben a pozícióban, és már büszkélkedhet egy Stanley Kupával. Nekem is ez a második évem a csapatban, akkor csatlakoztam, amikor Gray átvette a vezetést. Sokkal tartozom neki, amiért hitt bennem, és tudta, hogy nagyban hozzájárulhatok a csapat sikerében.

De csak azért, mert hálás vagyok neki, nem jelenti azt, hogy elfogadom a hülyeségeit, vagy megváltozom.

Gray felemeli a fejét az éppen olvasott dokumentumokból, és egy pillanatra megragad a nő puszta szépsége. Nem vagyok oda a vöröshajúakért, de azt kell mondanom, Graynek nagyon jól áll a vörös, és az arca majdnem angyali. Szóval igen, az ügyvezetőnk pokoli dögös, de a munkájában is zseniális, és bár biztos vagyok benne, hogy minden férfi megnézi magának a csapatban, még jobban tisztelik a képességeiért, amit a szervezet érdekében használ.

Ahogy belépek az irodába, Gray feláll az asztaltól, és kézfogásra nyújtja a kezét. A tekintetem azonnal a gömbölyödő pocakjára siklik, aztán újra a szemébe nézek. Gray néhány hete, a csapat karácsonyi partiján jelentette be, hogy ő és a férje, Ryker Evans májusra várják első gyermeküket. Rykervolt tavaly a ColdFury kezdő kapusa, és hozzájárult a Stanley Kupa győzelemhez. Múlt nyáron visszavonult, és most ő a csapat egyik kapusedzője.

Megfogom Gray kezét, és röviden megrázom. A mögöttem levő szék felé int, én pedig lazán elhelyezkedek benne. Bár a megbeszélés alatt szinte biztos, hogy seggberúgást kapok, nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy érdekel.

Nagyjából azt csinálok, amit akarok, és ha megérdemlem, megkapom a magamét érte.

És őszintén szólva, valószínűleg megérdemlem a seggberúgást.

Gray leül, az asztalára könyököl, és az ujjaival tornyot formál maga előtt. – Nincs értelme kerülgetni a forró kását. Jobban meg kellene válogatnod a csatáidat, és őszintén, kicsit kevesebb kellene belőlük.

– Nem biztos, hogy tudom követni – felelem őszintén, és meglepetten pislogok. Azt hittem, megparancsolja, hogy teljesen fejezzem be a vadulásaimat, nem pedig csak fogjam vissza magam.

– Nos, nézzük a történetedet – mondja szelíden, egy cseppnyi szarkazmussal. Ettől önkéntelenül elvigyorodok, amiről ő nem vesz tudomást. – Másfél évvel ezelőtt azzal ünnepelted meg a ColdFuryhoz való csatlakozást, hogy egy idegenbeli meccs után csúnyán berúgtál, és lökdösődésbe keveredtél a másik csapat szurkolójával.

– Ő kezdte – mondom mosolyogva.

Erről sem vesz tudomást. – Letartóztattak részegségért és rendzavarásért.

– A vádakat ejtették – mutatok rá.

– Aztán – mondja, átugorva az ellenvetéseimen – bemutattad a hírhedt oposszumos mutatványodat.

Felhorkanok. Az jó volt. Kaptam egy magas ütést a vállamra, aztán a jégre zuhantam. Fájt, de nem annyira, hogy leterítsen. A többi játékos ezt nem tudta, és miközben éppen előttem elkezdődött a lökdösődés, és a csapattársaim jöttek, hogy megvédjenek, és csak feküdtem a jégen, mint egy hulla. Az egyik edző még oda is jött ellenőrizni. A körülöttem lévő csoportosulást a bírók felszámolták, és amikor a játékosok lassan elkorcsolyáztak, felpattantam a jégről – halálra ijesztve Goose edzőt –, és megtámadtam a balfaszt, akitől az ütést kaptam az elején. Jópár kemény ütést bevittem, mire a bírók rám ugrottak.

Ezzel kiérdemeltem egy meccstől való eltiltást.

Gray Brannon nem nevet, de folytatja az „erényeim” sorolását csapattagként.

– Az elmúlt két évben tizenegy meccstől voltál eltiltva – mondja undorodva. – Három szabálytalan palánkralökés, két bottal lökés és hat hivatalos személy sértegetése – sorolja.

– Hát, a hivatalos személy sértegetése tízszer volt, de lecsökkentettem hatra, az jó, nem? – kérdezem cseppnyi megbánás nélkül. – Emellett, maga és én is jól tudjuk, hogy az a pasas egy seggfej.

– Legtöbbször elkésel az edzésekről – vágja hozzám.

– Szükségem van a szépítő alvásra – válaszolom a szempillámat rebegtetve. – És ez nem személyes. Mindenhonnan elkések.

Látom, hogy a szemét akarja forgatni, de nem szakítja meg a kemény nézését. – Heccelted és fenyegetted a szurkolókat, számos esetben keveredtél részegen nyilvános botrányba – legutóbb négy napja – a barátnőddel, ami bejárta a közösségi médiát…

– Baromira utálom a Snapchatet – mondom komoran, de őszintén. – És az exbarátnőm volt. Egy időre szakítottunk, és összefutottunk egy bárban, és ő a…

– … és aztán ma – vág a szavamba, felkapja az újságot az asztaláról, és elém löki. – Megkaptad a sportrovat címlapját.

Lenézek, és gyakorlatilag a számba kell harapnom, hogy elfojtsam a vigyort. A kép elfoglalja az egész oldalt. Én vagyok rajta, alvás közben. A hátamon fekszem, a takaró a csípőmet takarja, de egyértelmű, ahogy meztelen vagyok alatta. És mellettem egy nő, szintén egyértelműen meztelen, de a takaró a melléig fel van húzva, éppen szelfizik velem.

A tudtom nélkül, mivel én mélyen aludtam.

Nem tudtam róla egészen tegnapelőttig, amikor elküldte nekem a fotót egy rövid, de világos üzenettel, amiben pénzt követel, és ha nem fizetek, a médiához fordul.

A válaszüzenetem egyszerű volt: Kapd be!

Természetesen ez az üzenetváltás is bekerült az újságba, egy tőlem származó idézettel együtt. Végül is a riporter megkérdezte a történetet az én szempontomból, és én elmondtam neki, hogy soha senki nem fog megfenyegetni, főleg nem egy kispályás modell, aki a figyelemért bújik ágyba valakivel.

Szerintem egész jól kezeltem az ügyet.

A fejemmel az újság felé bökve kipróbálom a legsértettebb arckifejezésemet. – Ezért igazán nem lehet mérges rám. Fogalmam se volt, hogy lefotózott.

– Korábban az egyik csapattársad menyasszonya volt – sziszegi Gray.

Védekezőn felemelem a kezem. – Én nem tudtam. Legalábbis amíg le nem kerültek a ruhái, de akkor is… akkor már nem volt a jegyese.

– Jézusom, Sýkora– morogja Gray, és idegességében beletúr a hajába. – Mindenre megvan a kibaszott válaszod. De biztosan látod… túl messzire mentél. Az isten szerelmére, már egy szabályt is elnevezett rólad a liga – teszi hozzá. – Egy kibaszott szabályt.

Büszkén felemelem az állam. Mert ez nem semmi. Nem volt semmi a szabályokban a kapusok akadályozására. Pedig mindig megtörtént. Én csak durvábban csináltam, valósággal az arcába másztam, amikor ott volt a korong, és a kesztyűs kezemmel hadonásztam előtte. Ez garantálta a gólszerzést, mivel a csapattársaim gond nélkül ellőtték a korongot, miközben a kapus az arcában lévő kezemmel volt elfoglalva.

A liga ennek megakadályozására gyorsan beiktatott egy szabályt, és ezt Sýkora-szabálynak nevezték el.

– El kell ismernie, mielőtt meghozták a szabályt, elég briliáns voltam, nem?– mondtam önhitten, de abból, ahogy az állában megfeszül az izom, tudom, hogy kezdek az idegeire menni.

– Nem vicces – mondja mereven.

– Kicsit sem? – kérdezem ártatlanul.

– Dugulj el, Sýkora– mordult rám Gray, közben villogó szemekkel áthajol az asztalon. – Tudod, miért hoztalak a csapathoz, és tetszik, hogy van hírneved. Csodálatos védő vagy, és szeretem a határozottságot, amit a játékba hoztál. De túl messzire mész, és annak ellenére, hogy mit gondolsz, ennek a szervezetnek még mindig van hírneve, amit meg kell őrizni.

– Vagyok, aki vagyok – mondom kihívóan.

– Lehet – válaszolja. – De ha ebben a csapatban akarsz lenni, figyelned kell arra, amit mondok.

– És pontosan mit mond? – kérdezem előrehajolva a székemben.

Felsóhajt, és visszasüllyed a székébe. Fáradtan megdörzsöli a szemét, aztán rám néz. – Azt mondom, hogy hagyd a mutatványokat. Légy kemény a jégen, de ne légy nyilvánvaló seggfej. Hozd rendbe magad. Hagyd abba a piálást. Ne csinálj magadból látványosságot. Játssz a szabályok szerint. Jelenj meg kibaszott időben. Ez nem atomfizika.

– És ha nem? – kérdezem, habár tudom a választ. Csak pöcs vagyok.

– Akkor meglovagolod a fát – mondja halkan, arra utalva, hogy kispadra kerülök, de ez nem csökkenti az ütést. Különösen, amikor azt mondja: – Vagy rosszabb… Megszabadulok tőled.

– A csapatnak szüksége van rám – mordulok fel.

– Így van – mondja bólintva. – De többre van szükségünk, mint egy sztárjátékos. Ez egy bajnokcsapat, és a bohóckodásod visszafelé sül el, és lehúz mindenkit.

– Nem bohóckodás – mondom határozottan. – Ilyen voltam, mielőtt a ColdFuryhoz jöttem, és tudta, amikor szerződést ajánlott nekem.

– És azt mondom, hogy ez nem fér össze az elképzelésünkkel – ellenkezik.

Hátradőlök a székben, összefonom a karjaimat a hasamon, és lustán ránézek. Bár nagyon nem akarom elveszíteni az állásomat, és valószínűleg megszívlelem, amit mond, nem hagyom magam. Ez arról szól, hogy megőrzöm valamilyen szinten az irányítást, és hívhatjuk egónak, rendben… de nem hátrálok meg.

– Pontosan mit kellene megváltoztatnom? – kérdezem lezseren.

– Kezdetnek – mondja egy kemény pillantással – jelenj meg időben az edzéseken. Jelenj meg az erősítésen. Esetleg mutass érdeklődést a csapat iránt a jégen kívül is. Ne csinálj hülyeségeket. Nőj fel!

Elfojtok egy horkantást. Bár ironikus módon csapatsportot űzök, nem állok túl közel a haverjaimhoz azon kívül, hogy néhány szingli sráccal bulizom. Nem igazán veszem be ezt a „családi” hangulatot, amit a Brannonék hoztak létre.

Nem mondom, hogy rossz.

Csak nem nekem.

– Más egyéb? – kérdezem udvariasan.

– Talán mellőzd az alkoholt, hogy tudj uralkodni magadon – mondja nyersen.

Mielőtt válaszolhatnék, mert kurvára nem vagyok alkoholista – csak alkalmanként szeretek bulizni –, azt mondja: – És próbálj meg egy kicsit takarékoskodni a játékmegszakító büntetésekkel. Válogasd meg a csatáidat bölcsebben, és fékezd meg egy kicsit az indulataidat. A lelátóról nem tudsz segíteni.

Oké, lehet hogy igaza van, de kibaszott őszintén… nem mintha tervezném, hogy felfüggesztenek. Én csak kimegyek oda, kijátszom a kibaszott belemet, és tudom, hogy ezt értékeli, még ha nem is érzem ezt most tőle.

Eleget hallottam, és bár ez a tiszteletlenséggel határos, felállok, jelezve, hogy a találkozónak vége. Tiszta tekintettel és elszántan nézek le rá. – Megteszek mindent, hogy teljesítsem a kéréseit – mondom.

– Nagyon remélem – mondja ridegen, és a fenyegetés egyértelmű.

Megszoksz vagy megszöksz.

Bármennyire tisztelem Gray Brannont a hokitudásáért, és hogy ilyen csodálatos csapatot rakott össze, most nem nagyon kedvelem, mert alapjaiban akar engem megváltoztatni. Simán bólintok, és kisétálok az irodából.

 

2. fejezet

LEXI

 

Fordította: Tony

 

– Mr. Brannon most fogadja, Miss Robertson – mondja a recepciós, én pedig felkapom a fejem.

Ez az.

A pillanat, amire hónapok óta vártam.

Beletörlöm a kezem a harisnyás combomba, és utálom, hogy milyen izzadt. El ne felejtsem megint megtörölni, mielőtt találkozok a nagy Brian Brannonnel, a CarolinaColdFury elnök-vezérigazgatójával, így nem kell a nyirkos kezemet megfognia.

Remegő lábakkal állok fel a kanapéról, és miközben vállamra vetem a nagy fekete táskámat, epekedve gondolok vissza a gyönyörű Roman Sýkorával néhány perccel ezelőtt folytatott beszélgetésre. Persze könnyen felismertem, hiszen a ColdFury minden tagját ismerem, a statisztikájukkal együtt.

Roman Sýkora a csapat egyik rosszfiúja. Talán a legrosszabb. Ő egy magának való, igazi vadállat a jégen, olyan férfi, a saját ütemére menetel. Én is hasonló vagyok, szóval ezt a tulajdonságát határozottan értékelem.

Követem a recepcióst végig a folyosón, közben észreveszem a csukott irodaajtót a réz névtáblával: Gray Brannon, ügyvezető. Kíváncsi lennék, mekkora bajban van Roman, de nem lehet túl rossz. Nem úgy tűnt, mintha nagyon ki lenne akadva rajta.

A folyosó végén jobbra fordulunk, és megérkezünk Brian Brannon irodájához. Tisztán látom a névtábláját az ajtó mellett, és ahogy közelebb érünk, a szívem kétszer olyan gyorsan kezd verni. A kezem még jobban izzad, végighúzom a combomon, miközben követem a recepcióst.

Amikor az ajtóhoz érünk, halkan kopogtat, aztán kinyitja anélkül, hogy választ várna. Kitárja, oldalra lép és int, hogy lépjek be. Köszönettel rámosolygok, amint elmegyek mellette, és figyelem, ahogy becsukja az ajtót mögöttem. Amikor becsukódik, lassan megfordulok, és szembenézek a férfival, akihez jöttem.

Brian Brannonről több száz képet láttam. Több órányi videót. Kielemeztem az arckifejezésének minden részletét, és megpróbáltam megállapítani, hogy vajon tényleg őszinte kedvesség és alázat-e az, amit leggyakrabban látok a szemében, amikor a sajtóval beszél.

De ahogy szemtől-szemben állok vele, és belenézek az írzöld szemébe – ugyanazokba a szemekbe, amit a lánya, Gray örökölt –, nem látok mást, csak enyhén kíváncsi tekintetet, miközben feláll az asztalától, és rám néz.

Nagyot nyelek, próbálom megtalálni a hangomat, hogy bemutatkozzak. Azt hiszi, azért vagyok itt, hogy interjút készítsek az egyetemi lapnak, és rettegek, hogy végre kiteregetem az igazságot.

Nagy levegőt veszek, átsétálok az irodán, és amikor odaérek hozzá, felé nyújtom a kezem. Enyhén előre dől, és kezet rázunk. – Ön Lexi Robertson.

– Köszönöm, hogy időt szakít rám, Mr. Brannon – mondom, és hálás vagyok, hogy ki meg tudok szólalni, annak ellenére, hogy milyen ideges vagyok.

Egy pillanatig elgondolkodva néz rám, aztán a kíváncsi arckifejezése átvált halvány felismerésbe. A fejével a mögöttem lévő szék felé int, hogy üljek le, aztán megkérdezi: – Miss Robertson… találkoztunk már? Nagyon ismerősnek tűnik.

Teszek egy lépést hátra, és anélkül, hogy megszakítanám a szemkontaktust, leereszkedek a székre, a táskámat pedig a padlóra teszem a szék mellé. Meg tudom csinálni. Erős vagyok, és olyan típus, aki szándékosan ugrik az ismeretlenbe, mert nem félek semmitől. – Ismerte az anyámat. Sybil Robertsont.

Brian erősebben rám néz, a szemei enyhén összeszűkülnek, aztán elkerekednek a felismeréstől. – Édes Istenem… pont úgy nézel ki, mint ő.

– Ezt nem először hallom – mondom visszafogott mosollyal.

Bólint, és végre leül a székébe, hátradől, és lazán keresztbe teszi a lábait. Szeretettel néz rám, valószínűleg leragadva az emlékekben, és azt mondja: – Jézusom… legalább huszonöt éve volt, hogy utoljára láttam.

– Huszonhét – mondom kereken, és a mosolya elhalványul egy kicsit.

A hangja még mindig kellemes és kíváncsi, amikor megkérdezi: – És hogy van? Errefelé lakik most?

Megrázom a fejem, és visszaszorítom a szomorúságot, ami azzal fenyeget, hogy elborít. – Tíz hónappal ezelőtt meghalt.

Azonnal bánat és talán cseppnyi megbánás fut át Brian tekintetén, és feláll a székéből. Figyelem, ahogy megkerüli az asztalt, és odajön hozzám, nagy kezét a vállamra teszi. – Őszinte részvétem. Nem ismertem sokáig az édesanyádat, de csodálatos nő volt.

– Köszönöm – motyogom, a tekintetemet az ölemben szorosan összefont kezemre szegezem. – És igen… csodálatos nő volt.

A keze nyugtatóan megszorítja a vállamat, aztán eltűnik. Felemelem a fejem, és nézem, ahogy Brian leül a mellettem levő székre, és felém fordul. – Szóval, mit tehetek érted? A naptáram szerint egy interjú miatt jöttél az egyetemi lapnak.

Elbizonytalanodok. A tekintetem a kezemre esik, a gyomrom összeszorul az idegességtől.

Meg tudod csinálni, Lexi. Bátor vagy és vakmerő. Ezt ne felejtsd el!

– Miss Robertson – próbálja Brian kedvesen felkelteni a figyelmemet… nógat.

Működik, én pedig felemelem a fejem, és látom, hogy türelmesen néz.

Nem tudom, készen állok-e fenekestül felforgatni a világát.

– A lánya vagyok – mondom ki kereken, és nem engedem le a tekintetemet. Látnom kell, hogy pontosan hogyan reagál, mert ebből látom, hogy milyen ember valójában.

– Az nem lehet – nyögi ki meglepetten, szemei elkerekednek.

Igazából, inkább hangzik döbbenetnek, mint tagadásnak.

Nem rúg ki az irodájából.

Nem nevez hazugnak.

Nem látszik ijedtnek vagy mérgesnek.

Ehelyett Brian Brannon csak bámul rám teljes zavarodottsággal az arcán.

Lassan bólintok. – Huszonhét évvel ezelőtt randizott az anyámmal. Csak kábé két hónapig. A felesége előtte évben halt meg, anya azt mondta, hogy maga szakított vele, mert nem tudott továbblépni a feleségén.

– Ez igaz – suttogja, közben feláll a székből, kezével a rövid, sötét hajába túr, ami a halántékán már őszül. Háttal áll nekem, a vállai megereszkednek. – De nem volt terhes.

– Az volt, de még nem tudta, amikor szakítottak – felelem. – Néhány héttel később jött rá.

– Nem mondta nekem – mondja, és felém fordul. A szemei bejárják az arcomat, talán próbál valami hasonlóságot látni bennem.

Míg az anyám színeit örököltem, emellett az arccsontját és az ajkait, eleget bámultam Brian Brannon képét ahhoz, hogy tudjam, hogy az állam és orrom az övé. Ugyanolyan, mint Grayé, és ezt onnan tudom, hogy az ő képét is sokat néztem.

– Miért nem mondta el nekem? – kérdezi, és végre hallok egy kis haragot a hangjában. Gondoltam, hogy erre sor fog kerülni, mert valljuk be, most dobtam egy pokoli bombát az ölébe, és aztán felrobbantottam.

– Világossá tette a számára, hogy nem akar kapcsolatot – mondom, magasra emelve a Brannon-államat, ő pedig felszisszen az emlékeztetőn. – Összetörte a szívét, mert nem tudta közel engedni, anya pedig nem akarta terhelni egy babával.

– Egy gyerek soha nem teher – mordul rám még mérgesebben. Két lépéssel a székhez megy, és leül. Kinyújtja a kezét… lehet, hogy az enyémet akarja megfogni, vagy lehet, hogy a vállamra akarja tenni, hogy kimutassa apai érzéseit, de aztán meggondolja magát, és visszaejti a karfára. – Miért csak most jöttél hozzám?

Jó kérdés. Huszonhat éves vagyok, és most találkozok először az apámmal. Hosszan vívódtam, hogy megtegyem, vagy ne, de ahogy teltek a hónapok az anyám halála után, nem tudtam kiverni a fejemből Brian Brannont. Elolvastam róla mindent, és rendes fickónak tűnt. És itt vagyok én, egy távoli nagynénit és néhány alig ismert unokatestvért leszámítva család nélkül, és csak azt akartam, hogy legyen valakim.

Egyszerűen csak magányos voltam.

Ezen kívül, mindig egy újabb nagy kalandot kerestem. Úgy éreztem, Brian Brannon egy csodálatos fejezet lehet az életem könyvében, ami arra vár, hogy elolvassam.

Megköszörülöm a torkom. – Anyám halála előttig nem tudtam magáról. Hosszú ideig beteg volt, és ahogy közeledett a vég, akkor mesélt magáról. Éppen annyira megdöbbentem, mint most maga.

– De azt mondtad, tíz hónapja halt meg – mondja halkan.

Azt akarom mondani, hogy egy kis kétkedést hallok a hangjában, de nem látom a szemében. Fogalmam sincs, mit érezhet, de azt hiszem, mielőtt innen kisétálok, előbb-utóbb meg fogom tudni. Így elmondom neki az igazat. – Az igazat megvallva, féltem. Nem voltam biztos benne, hogy hisz-e nekem. Elfogad-e. Körülbelül három hónappal anyám halála után költöztem HartfordbólRaleigh-be, de soha nem találtam megfelelőnek az időt, hogy megkeressem. Nem akarok magától semmit, vagy Graytől, ha már itt tartunk, csak úgy gondoltam…

A hangom elhalkul, és túlságosan rettegek elmondani a vágyaimat. Erős vagyok, de azt hiszem, akkor is félek.

De ő nem. – Mit gondoltál, Lexi?

– Nem akarom összezavarni az életét, vagy ilyesmi – biztosítom sietve. Látom a szemében a bosszúság villanását, de én tovább robogok előre. – Azt reméltem… nem tudom… talán néha együtt ebédelhetnénk.

– Ebédelni akarsz? – kérdezi lassan.

Kétkedve.

– Nem akarom a pénzét – förmedek rá, és érzem, hogy könnyek égetik a szemem.

Brian együttérzőn rám mosolyog, aztán a keze megint a vállamon van, melegen megszorítja. – Családot akarsz.

Lehajtom a fejem, és az ölembe bámulok, sűrűn pislogok, hogy ne sírjak. Bólintok. – És olyan pasasnak látszott, aki tudni akarná – mondom.

Még egyszer megszorítja a vállam, és amikor leejti a kezét, felnézek rá. Hátradől a székben, kinyújtja a lábát, és a mennyezetet bámulja. Kifúj egy hatalmas lélegzetet. – Hát, azt kell mondjam… Nem tudom, éltem-e át ekkora sokkot életemben – mormolja.

Brian feje felém fordul, a tekintete rajtam nyugszik. – El vagyok veszve.

– Megértem – mondom halkan. – Nekem is sokk volt, amikor elmondta. Abban a hitben nőttem fel, hogy az apám elhagyott. Soha nem mondott magáról semmit, csak annyit, hogy elhagyta, amikor terhes volt.

– Esküszöm, nem tudtam – mondja Brian, miközben felül, és felém hajol. – Istenre esküszöm, hogy nem tudtam.

– Tudom. Elismerte, hogy soha nem mondta el magának – mondom egy megértő bólintással.

– El kell mondanom Graynek – mondja Brian hatalmas sóhajjal, és nem tudom, hogy azért, mert most teljesen ledöbbentettem, vagy mert a legrosszabb módon bonyolítom az életét.

– Nem akarok tolakodni – szólok közbe, hirtelen jobban megijedtem attól a lehetőségtől, hogy Gray megtudja, mint Brian. Ugyanannyit olvastam a féltestvéremről, mint az apámról, és Gray Brannon egy erőmű. Zseniális IQ-val, gyönyörű és céltudatos. Őszintén szólva, halálra rémít.

– Nem tolakodsz – mondja határozottan. – Csak… nehéz lesz neki elfogadni. Terhes, túlterhelt, és bizton állíthatom, egy kicsit érzelmes.

– Csinálhatunk apasági tesztet – bököm ki, mert habár egy szóval nem mondta, hogy kételkedik, biztos, hogy nem vesz készpénznek mindent, amit mondtam. – Igazából… vettem egyet a drogériában, itt van a táskámban. Az én kenetemet már levettem. Maga is leveheti és elküldjük. Pár héten belül megjön az eredmény.

Brian rám mosolyog, és kuncog. – Ez valószínűleg jó ötlet, de látom benned az államat és az orromat. És nincs okom, hogy ne higgyek az anyádnak. Jó ember volt. Szinte biztosan tudom, mi lenne az eredmény.

– Nagyon sajnálom, hogy magára zúdítottam – mondom neki újra. – Gondolkodtam, hogy írok, de nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán látná-e. Úgy gondoltam, legjobb szemtől-szemben.

Megértően bólint, aztán újra feláll. – Mi a terved a nap további részére?

Egy pillanatra eluralkodik rajtam a pánik; félek, hogy azonnal levisz Gray irodájába, és bemutat neki. De kinyögöm. – Még néhány óráig semmi. 4-kor dolgoznom kell.

– Jó – mondja, áthajol az asztalán, és felkapja a telefont. Megnyom egy gombot, vár, aztán megszólal. – Mary, mondja le a mai megbeszéléseimet.

Amikor leteszi a telefont, felém fordul, és melegen mosolyog. – Gyere… kocsikázzunk és beszélgessünk. Még többet akarok hallani rólad.

– Tényleg? – kérdezem, meglepődve, hogy lemondta a megbeszéléseit, hogy időt tölthessen velem.

– Nos, feltételezve, hogy az állad és az orrod nem véletlen, és hogy nagyjából huszonhat éves vagy, és tekintve, hogy az álladon és az orrodon kívül pont úgy nézel ki, mint az anyád, elfogadom, hogy a lányom vagy. Szóval igen, szeretnék többet megtudni rólad.

Aztán kacsint egyet, és ez elűzi az összes idegességet és félelmet, amit eddig éreztem.

Tétova mosollyal állok fel. Életem következő fejezete kezdődik. – Oké, benne vagyok.