27.-28. - Epilógus

27.fejezet

ROMAN

 

Fordította: Maya

 

A telefonomat bámulom, és azt akarom, hogy csináljon valamit.

Azt akarom, hogy játssza le a „Happy”-t Pharrell Williamstől, amit Lexi állított be a telefonomba csengőhangnak. Nevetségesnek tartottam, de mégis imádtam.

Bármi mást, mint ezt a csendet, amit utálok, de nem várok mást, mert Lexi azt mondta Graynek és nekem Brianen keresztül, néhány nagyon kemény szóval, hogy hagyjuk őt békén, hacsak nem oldjuk meg a szarságainkat.

Fölösleges mondanom, hogy ez nem történt meg, bár csodálkozom, hogy miért, mert annyira felzaklatott a gondolat, hogy nem lesz Lexi, hogy hajlandó vagyok megcsókolni Gray seggét, bármi áron, hogy rendbe hozzam a dolgokat a csajommal.

Amikor Brian bejött a nappaliba, az arcán a mennydörgő düh maszkjával, tényleg úgy éreztem magam, mint egy tizenkét éves gyerek, akit rajtakaptak, hogy kilopakodik cigizni a hátsó udvarra. És olyan méreggel támadt Grayre és rám, hogy egy pillanatra attól féltem, agyvérzést kap vagy ilyesmi. Mire végzett mindkettőnkkel, közölte velünk, hogy elüldöztük Lexit a születésnapi ünnepségről, azt hiszem, soha életemben nem éreztem magam még ilyen mélyen.

Aztán azonnal megmondta mindenkinek, Georgián kívül, hogy hagyják el a házát, és az ő pontos szavaival élve „oldjuk meg a saját szarunkat”, vagy készüljünk fel arra, hogy Lexi nélkül kell leélnünk az életünket.

Ahogy beszálltam a kocsimba, felpillantottam a bejárati ajtóra, és láttam, hogy Brian ott áll Georgiával az oldalán. A nő karja átölelte a derekát, és az oldalához simult. Brian vállai csalódottan roskadtak le, de Georgia mondott neki valamit – el sem tudom képzelni, mit –, és a férfi lehajtotta a fejét, hogy ránézzen. Az arca szelíd volt, és bólintott, mielőtt lehajolt, hogy megcsókolja őt.

Szeretném elképzelni, hogy azt mondta neki, hogy minden rendben lesz, és Brian megerősítő bólintása azért volt, mert bízott Grayben és bennem, hogy megoldjuk ezt a dolgot.

Remélem, kurvára igaza van.

Természetesen figyelmen kívül hagytam Lexi kérését, hogy ne lépjünk kapcsolatba vele, és felhívtam, mielőtt még kiértem volna Brian kocsifelhajtójáról. És persze nem vette fel. Hagytam neki egy rövid hangüzenetet, hogy sajnálom, és aztán... nos, mi mást is mondhatnék. Letettem, és úgy éreztem, hogy teljesen rosszkedvű és elveszett vagyok.

És most itt ülök, egy pohár skót whiskyt szopogatva a sötét nappaliban lévő kanapén, és a combomon pihenő telefonomat bámulom. Kétségbeesetten hiányzik Lexi, és hiábavalóan reménykedem, hogy felhív.

Amikor megcsörren a telefonom, először nem hatol át a ködön, hogy ez nem Lexi csengőhangja, felpattanok, és utána kapálódzom. Leesik a combomról a padlóra, és a sietségemben, hogy utána vetődjek, a whisky felét a hasamra és az ágyékomra löttyintem.

– Bassza meg! – motyogom, miközben leteszem a poharat a dohányzóasztalra, és felkapom a telefonomat a szőnyegről. Nem ismerem fel a számot, de azért felveszem.

– Halló?

– Gray vagyok – hallom, és a vérem megfagy a hangjában hallható összetéveszthetetlen pániktól.

– Mi történt? – kérdezem, mert pontosan tudom, hogy ha Gray félelemmel a hangjában hív, az azt jelenti, hogy valami szörnyű baj van Lexivel.

– Balesetet szenvedett hazafelé menet– mondja remegő hangon. – A rendőrség most hívta fel apát. Úgy tűnik, egy részeg sofőr áthajtott a piroson, és elütötte.

– Jól van? – kérdezem, miközben felröppenek a kanapéról, a hangom szinte megbénul a rettegéstől.

– Nem tudom – mondja, majd hangosan szipog, így tudom, hogy sír. – A WakeMedbe vitték. Már úton vagyok oda. Ahogy apa és Georgia is. Ryker itthon marad a lányokkal.

– Oké – mondom, miközben vadul körülnézek a sötét nappalimban, és próbálom összeszedni a gondolataimat. – Már úton vagyok. Ott találkozunk.

– Oké – mondja halkan, és leteszi.

Egy pillanatra tanácstalan vagyok, hogy mit tegyek. Logikusan tudom, hogy kórházba kell mennem, de pánikomban nem tudom, hogyan is kellene ezt megtennem. Csak a legrosszabbat tudom elképzelni, hogy Lexi haldoklik vagy meghalt, és nekem nem volt esélyem, hogy jóvá tegyem a helyzetet. Nem kaptam esélyt arra, hogy tudassam vele, igazából hogyan érzek iránta, nem csak szavakkal, hanem tettekkel, amikre oly nagy szüksége van.

Végül úgy tűnik, a józan eszem életre kel, és felugrom a kanapéról, elindulok a konyhába, hogy lekapjam a kulcsaimat a pultról.Elszáguldok a mosókonyha mellett a garázsba, és a falon lévő gombra csapok, hogy felhúzzam a garázsajtót. Sikerül legalább egy mély lélegzetet vennem, ami egy gyatra kísérlet, hogy megpróbáljam megnyugtatni az idegeimet, és azt mondom magamnak, hogy szedjem össze magam, mielőtt beülök a kocsimba.

 

—

 

A sürgősségi osztály tolóajtói kinyílnak, és azonnal kiszúrom Grayt, aki a sarokban áll, mindkét karját védelmezően keresztbe fonta a hasán. Bassza meg, jobb, ha nem fog megszülni.

Amint belépek, rám szegezi a tekintetét, és gyorsan odalép hozzám. A szívem összeszorul a mellkasomban, amikor látom, hogy az arca mennyire el van torzulva az aggodalomtól, és életemben először látom magam Grayben, és rájövök, hogy mindenben hasonlítok rá.

– Hogy van? – kérdezem, amikor megáll előttem.

– Apa és Georgia ott vannak vele hátul, de épp készültek elvinni koponya CT-re – mondja remegve. – A másik autó nekiment Lexi oldalának, és a feje összetörte a vezetőoldali ablakot. Már megröntgenezték, és van egy hajszálrepedés a kulcscsontján, de egyelőre csak ennyit tudunk.

– De eszméleténél van? – kérdezem félve. – Úgy értem... miért csinálnak CT-vizsgálatot?

– Szerintem csak elővigyázatosságból – mondja bizonytalanul és talán egy halvány optimizmust sugallva. – Eltarthat egy darabig, mire megkapjuk az eredményeket.

– Bemehetünk? – kérdezem, és biccentek egy kétszárnyú ajtó felé, amely feltételezésem szerint oda vezet, ahol Lexi lehet.

Gray megrázza a fejét. – Most csak két embert engednek be, és ez csak apa és Georgia lehet.

Nem azért mondja ezt, hogy megbántson, mivel a hangjában nincs nyoma az ellenszenvnek, amit általában hallani szoktam. Inkább úgy értelmezem, hogy igen, az apjának, Briannek kellene bemennie, és persze Georgia is vele jött, és most olyan közel áll Lexihez, mint egy anya.

– Üljünk le! – javaslom, miközben megfogom Gray könyökét, és a távoli falnál lévő két üres székhez vezetem. Úgy néz ki, mint akit egy erős szél felboríthat, és a legkevésbé sem szeretném, ha egy terhes nő a földön végezné.

Gray nem ellenkezik velem, hanem békésen hagyja, hogy a székekhez vezessem. Miután leült, elfoglalom a mellette lévő széket, és hevesen fújom ki a frusztráció és az aggodalom miatt bent tartott levegőt. Kinyújtóztatom a lábam, hátra dőlök, és a fejemet a falnak támasztom, behunyva a szemem az éles fluoreszkáló fények miatt.

Micsoda kibaszott zűrzavar.

– Ez az egész az én hibám – suttogja Gray, és a szemeim újra felpattannak, ahogy megfordulok, hogy ránézzek.

Összegörnyed a székében, a karjait ismét védelmezően a hasa köré kulcsolva.

Megbillenti a fejét, hogy rám nézzen, és a szemei könnyekben úsznak.

És most, ebben a pillanatban nemcsak erős szolidaritást érzek Grayjel, hanem a gyengédség lehengerlő hulláma söpör végig rajtam. Az ügyetlenség legkisebb jele nélkül a vállára teszem a kezem, és megszorítom. Bár be kell vallanom, hogy ugyanarra az átkozott dologra gondolok, igyekszem elűzni ezeket a gondolatokat, amiket ő is gondol.

– Egyáltalán nem a te hibád – biztosítom halkan. – Ő a körülmények áldozata, ez minden.

– Nem került volna ilyen körülmények közé, ha ma este befogom a kibaszott számat– mondja elkeseredetten. – Semmi más okom nem volt arra, hogy felhozzam azt a kereskedelmi jelentést, minthogy felbosszantsalak, és kellemetlen helyzetbe hozzalak. Hülyeség és kicsinyes dolog volt, és ha Lexi nem éli túl, az teljesen az én hibám lesz.

Ezt az utolsó gondolatot zokogással nyomatékosítja, és mielőtt még felfoghatnám, mit teszek, már fel is ülök, és magamhoz húzom. Átkarolom a gyásztól reszkető vállát, és megpróbálom megnyugtatni. – Lexi erős. Ő egy Brannon. És tudom, hogy ő is azt szeretné, ha te is erős lennél, oké? Szóval emeld fel az állad, és mi lenne, ha ezt az időt arra használnánk, hogy kitaláljuk, mi legyen, hogy amikor végre bemehetünk hozzá, a világ legjobb születésnapi ajándékát adhatjuk neki azzal, hogy megmutatjuk neki, tudunk felnőttek lenni.

Gray kuncog, aztán zokog, egy apró csuklás, és elhúzódik tőlem.

Letörli a könnyeket a szeméből, és remegő hangon azt mondja: – Tényleg szamarak vagyunk, nem igaz?

– A magad nevében beszélj! – mondom egy tétova mosollyal.

Gray felnevet, és én örülök neki, mert ez volt a szándékom. Ismét megszorítom a vállát, és mindketten újra hátra dőlünk a székünkben, és egyenesen előre nézünk a sürgősségi osztályon lévő tömegre.

– Olyan rosszul bántam veled – mondja Gray halkan. Nem veszem a fáradságot, hogy ránézzek, inkább várom, hogy kiadja magából. – Úgy értem... az első beszélgetésünk áll; hogy egy kicsit kordában kell tartanod a bohóckodásodat. De utána már teljesen személyessé vált számomra. És mivel attól félek, hogy ha most nem vagyok veled őszinte, a karma keményen vissza fog ütni, és Lexin fogja leverni, beismerem: ennek nagy része csak puszta testvéri védelmezés volt, ami kijött belőlem. Kizárólag a múltbeli tetteid alapján ítélkeztem feletted, és nem voltam hajlandó megadni neked a bizonyítás jogát.

Elmosolyodom a beismerésén, majd én is viszonzom.– Nos, már régen véget vethettem volna a viszályunknak, ha egy pillanatra abbahagyom a pöcs viselkedést, és egyszerűen megnyugtatlak, hogy örömmel változtatok a szokásaimon, hogy a húgoddal lehessek. Valahogy az egóm nem engedte, hogy lemondjak erről, és most arra gondolok, ha nem lennék ekkora világklasszis balfasz, talán már hetekkel ezelőtt békésen kibékültünk volna.

Gray néhány másodpercig hallgat, aztán halkan megkérdezi: – Ez a mi pillanatunk, ugye?

– Mélyreható – értek egyet.

– Jók vagyunk? – kérdezi, én pedig felé fordítom a fejem, és azt látom, hogy bocsánatkéréssel a szemében rám néz.

– Jók vagyunk, ha hagyod, hogy elmondjam, hogy sajnálom, és elfogadom, hogy tényleg komolyan gondolom – mondom neki őszintén. – A húgod mindennél fontosabb nekem a világon, és ha fontos neki, hogy jól kijöjjek a nővérével, akkor abszolút mindent megteszek, hogy ez így legyen.

Gray tekintete ellágyul, és elmosolyodik. – Én is sajnálom. Lexi kedvéért kezdjük elölről, oké?

– Megegyeztünk – mondom, majd hátra fordítom a fejem, hogy a tömeget bámuljam, miközben megkérdezem: – Ez azt jelenti, hogy nem cserélnek el, ugye?

– Tutira nem cserélnek el – erősíti meg. – Különben is, most nekem is feltétlen érdekem, hogy a húgom boldog legyen, úgyhogy sajnos ennél a csapatnál ragadtál.

Felkuncogok, és szárazon válaszolok: – Igen... ez olyan szerencsétlen.

Mindketten azonnal felegyenesedünk a székünkben, amikor kinyílik a kétszárnyú ajtó, és Brian és Georgia belépnek rajta. Végigpásztázzák a várótermet, és mire meglátnak minket, Gray és én már felállunk a székünkből, és gyorsan odasétálunk hozzájuk.

– A CT-vizsgálat tiszta – mondja Brian mosolyogva, miközben a tekintete ide-oda villog közöttünk. – Egy napig, talán kettőig bent tartják, mert a fejsérüléstől kicsit ki van ütve. Alaposan meg akarják figyelni. Bár még eltart egy darabig, mire készen áll egy szoba.

– Bemehetünk hozzá? – kérdezem Briant.

– Nem tudom – mondja komolyan, és keményen rám, majd a lányára néz. – Biztos, hogy ti ketten együtt bemehettek oda, és meglátogathatjátok Lexit?

– Abszolút – válaszol Gray, miközben meglök a vállával. – Kibékültünk.

– Véglegesen– pontosítom. – Rendben vagyunk.

Brian elmosolyodik, ahogy átkarolja Georgiát, és magához húzza.

– Akkor mindenképpen menjetek be, hogy legyen társasága. Georgia és én elmegyünk a büfébe kávézni.

Gray és én nézzük, ahogy Brian és Georgia elfordulnak a folyosó sarkán, feltehetőleg a kávézó felé. Mosolygok, ahogy egymás derekát átkarolva sétálnak, és Gray felnyög mellettem, amikor Georgia keze Brian fenekére esik, hogy enyhén megszorítsa azt.

– Egyetlen lány sem akarja ezt látni – motyogja, majd a kétszárnyú ajtó felé fordul.

Elhaladunk egy nővérpult mellett, és egy nővér egy függönnyel elválasztott szobába irányít minket, amely nyitva van, és láthatjuk, hogy Lexi csukott szemmel fekszik az ágyban. Még a szoba másik végéből is látok egy hatalmas, lila sérülést a homloka bal oldalán, és egy fekete öltésekkel összevarrt bőrszakaszt. Ugyanezen az oldalon egy kék vállheveder van rajta, feltehetően azért, hogy a helyén tartsa.

Érzékelve Gray tétovázását, újra megfogom a könyökénél fogva, és Lexi ágya felé vezetem.

Amikor belépünk a szobába, Gray elszakad tőlem, és az ágy egyik oldalához sétál, mielőtt én a másikhoz lépnék. Amint odaérek, nem tétovázom, azonnal megfogom Lexi egyik kis kezét.

A szemei felrebbennek, és először zavart tekintettel, de aztán némi felismeréssel néz rám.– Szia! – mondja lassan, és kissé kábultnak tűnik. – Gondoltam, hogy eljössz, annak ellenére, hogy mondtam, hogy ne keress.

– Nos, ezt nem mondhatod többé – mondom neki mosolyogva, és megszorítom a kezét. Az ágyon keresztül Gray felé bólintok a fejemmel. – A tesód és én most már a legjobb barátok vagyunk.

Lexi lassan jobbra fordítja a fejét, és a szemei összekapcsolódnak Grayével, amely azonnal megtelik könnyel. Előrehajol, és a kezét Lexi mellkasára fekteti. – Szia, hugi! – mondja remegve. – A szart is kiijesztetted Romanből és belőlem.

– Gondosan kidolgozott terv, hogy észhez térítselek titeket – motyogja Lexi, a szemei nehéznek és fáradtnak tűnnek. – Rengeteg pénzt kellett fizetnem annak a részeg sofőrnek, hogy nekem jöjjön.

Gray hisztérikus, megkönnyebbült nevetésben tör ki, és megragadja Lexi másik kezét.

– Nos, a gonosz terved működött. Megbeszéltük a dolgokat, és jóban vagyunk.

– Tényleg? – kérdezi Lexi, és annak ellenére, hogy kissé kába, látom, hogy remény tükröződik a szemében.

– Tényleg – válaszolok Gray és a magam nevében, miközben az ágy fölé hajolok, és gyengéd csókot nyomok a feje sértetlen oldalára. – Szóval siess, és gyógyulj meg, hogy mindannyian elmehessünk egy dupla randira vagy valami ilyesmire.

Lexi felkuncog, és Gray és én megkönnyebbült pillantást vetünk egymásra az ágy felett.

– Oké – mondja Lexi, és lecsukódik a szemhéja. – De előbb hadd aludjak egy kicsit. Attól tartok, ez a születésnapi ünneplés kimerített.

Pánikolni kezdek, ahogy az arca elernyed, mikor elalszik, de váratlanul besétál egy nővér.

– Nem kéne ébren tartanunk, vagy valami? – kérdezem tőle, miközben megy, hogy ellenőrizze az infúziós zacskót Lexi ágyának végén, Gray oldalán.

Az ápolónő gyorsan rám mosolyog. – Jól van. Csak álmos a fájdalomcsillapítótól, amit az orvos előírt. A CT-vizsgálata tiszta volt. Körülbelül egy órán belül át tudjuk szállítani egy szobába, ha szeretnének enni valamit. Biztos vagyok benne, hogy aludni fog.

– Nem megyek el – mondom határozottan a nővérnek, és elengedem Lexi kezét, hogy hátra nyúlhassak, és odahúzhassak egy széket az ágya mellé.

– Én sem – mondja Gray ugyanilyen hajthatatlanul, és szintén ugyanezt teszi.

A nővér megvonja a vállát, és kisétál, magunkra hagyva minket, hogy szemmel tartsuk a lányt.

 

28. fejezet

LEXI

 

Fordította: Maya

 

– Azon gondolkodom, hogy leugrom a büfébe – mondja Georgia, miközben felpattan a kórházi szobám egyik vendégszékéből. Meghajlítja a hátát, ami biztos vagyok benne, hogy merev, hiszen azóta ül ott, amióta reggel hatkor megjelent apámmal és Grayjel. Mosolygok, ahogy látom, hogy apám szemei minden mozdulatát figyelik.

Nem tudom pontosan, mi folyik köztük, de egyértelmű, hogy mély érzelmeket táplálnak egymás iránt. Apám más embernek tűnik Georgia jelenlétében.

Eleven, fiatalos és ó, nagyon boldog. Nem tudom megállapítani a boldogságszintjét, mielőtt a nő belépett az életébe, de azt tudom, hogy most egy elégedett ember.

Elég valószínű, hogy ez a legjobb dolog, ami történt, mióta én is beléptem Brannonék életébe.

Vagy talán az a legjobb dolog, hogy új családom van, amit bizonyít a tény, hogy apa és a nővérem hajnal óta itt vannak. Nem örültek, amikor a nővérek tegnap este kitessékelték őket, legalábbis ezt mondták nekem. Eléggé ki voltam ütve, és homályos emlékeim vannak róluk a szobámban, valamint arról, hogy Roman és Georgia is ott keringett felettem. Párszor felébredtem az éjszaka folyamán, és Roman az ágyam melletti székben aludt. A nővérek nem tudták rávenni, hogy távozzon, de aztán valamikor a kora reggeli órákban már biztosan el kellett mennie, mert már nem volt ott, amikor a többiek megérkeztek.

– Én is csatlakozom hozzátok – mondja apám, miközben feláll, és megfogja Georgia kezét. A szájához emeli, és lágy csókot nyom rá, amitől Georgia elpirul, és dadog, miközben sármőrnek nevezi.

Gray és én némán nevetünk együtt, miközben figyeljük, ahogy az a két őrült szerelmespár szárnyal.

Annyira rohadtul aranyosak.

Apa az ágyam fölé hajol, és gyengéden megcsókolja a homlokomat. – Hamarosan visszajövök. Kérsz valamit?

– Nem kérek – mondom neki mosolyogva. Georgia megpaskolja a lábfejemet, amelyet egy lepedő és egy könnyű takaró takar, és amely azon kevés helyek egyike, ami tulajdonképpen nem fáj. Az a baleset enyhén szólva is kiütött, de örülök, hogy senki sem sérült meg komolyan. Sajnos egy húszéves srác volt az, aki nekem jött, és kiakadt. Homályosan emlékszem, hogy az ablakomnál állt, amit a betörtem fejemmel, és kiabált, hogy jól vagyok-e. Valahogy rosszul érzem magam miatta, ahogy megijedt, és amikor a rendőr megérkezett, gyakorlatilag el kellett rángatnia tőlem.

Miután apa és Georgia elhagyja a szobát, Gray az ágyam felé hajol a székéből, amely a másik oldalon áll, mint ahol apa és Georgia ültek, és azt suttogja: – Ők a legaranyosabbak, nem?

– Teljes mértékben a legaranyosabbak – értek egyet.

– Tudod, sosem gondoltam sokat arra, hogy apának nem volt senkije, amíg felnőttem. Csak ő és én voltunk, és ő volt a legjobb apa, akit egy lány kaphat. Soha nem éreztem, hogy bármi is hiányozna, de nagyon rövidlátó voltam, hogy ne gondoljak arra, hogy valami hiányozhatott neki.

– Gyerek voltál – mutattam rá.

Gray megforgatja felém a szemét. – Felnőtté váltam, és még mindig nem gondoltam bele.

Visszafogom magam attól, hogy megvonjam a vállamat, mert az nem tolerálja, hanem inkább azt válaszolom: – Lehet, hogy korábban nem volt szüksége senkire. Talán teljesen boldog volt csak veled. Úgy értem... ő egy olyan férfi, akinek megvannak a prioritásai, és nem hiszem, hogy bármi baj lett volna azzal, hogy rád koncentrált.

Újabb szemforgatást kapok, és Gray azt mondja: – Ez igaz, de szerintem, miután elhagytam a fészket, eltölthetett volna egy kis időt azzal, hogy próbáljon találni valakit.

– Vagy talán Georgia volt az, akivel együtt kellett lennie – javaslom.

– Nagyon filozofikus vagy – mondja nevetve. – Tanulhatnék tőled.

Meglepetten pislogok rá, és megrázom a fejem – persze óvatosan, mert fáj. – Nincs mit tanítanom. Én csak egy ukulelén játszó barista vagyok.

Gray arckifejezése megkomolyodik. – És mégis, szerintem te lehetsz a legokosabb mindannyiunk közül. Vagy fordítva, lehet, hogy én vagyok a butább. Tényleg sajnálom azt a sok szarságot, amibe Romannel együtt belerángattalak.

– Rendben van...

– Nem, nincs – mondja finoman, félbeszakítva engem. – Nem tudok olyan kifogást felhozni, ami jogos lenne. Hagytam, hogy az érzelmeim irányítsák a tetteimet, és jobban kellett volna tudnom. De csak hogy tudd, a viselkedésem nagy része valóban személyes volt, és így önzőnek is mondható.

– Nem hiszem, hogy te...

– A lényeg az – mondja, megint átgázolva rajtam –, hogy sajnálom, és azt hiszem, hogy a Roman és köztem fennálló probléma megoldódott. Többé nem fogod látni a mi kicsinyes oldalunkat. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz megállapodásunk a dolgok üzleti oldalát illetően, de az továbbra is üzleti és nem személyes ügy marad. Ígérem.

Egy pillanatig bámulok rá, és érzem, hogy a szívem megduzzad a boldogságtól, hogy Gray ezeket a szavakat nem azért mondja nekem, mert muszáj, hanem mert tényleg akarja. Szóval az egyetlen helyénvaló dolgot mondom. – Köszönöm, Gray. Ez nagyon sokat jelent.

– Nos, te is sokat jelentesz nekem – mondja, miközben feláll a székéből, majd az ágyamon keresztül a nyitott ajtó felé biccent. Megfordítom a fejem a párnámon, és odapillantok, a szívem kihagy néhány ütemet, amikor meglátom, hogy Roman ott áll az ukulele-táskámmal a kezében.

Annyira lenyűgöző, hogy bár össze vagyok verve, és egy kórházi ágyban fekszem, az egész testem bizsereg a látványától. Eltűnődöm, hogy mindig így lesz-e, vagy idővel hozzászokom a varázsához?

Roman tekintete lassan, vizsgálódóan végigpásztáz engem, és az ajkai határozottan összepréselődnek, mintha nem tetszene neki, amit lát. Ebben ugyanannyira észreveszem a dühöt, amiért egy kórházi ágyban fekszem, mint a félelmet, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna.

– És ez a végszavam a távozásra – mondja Gray, miközben az ágyam fölé hajol, és megpuszilja az arcomat. – Később benézek hozzád.

– Oké – mondom egy lágy mosollyal.

Gray felegyenesedik, és megkerüli az ágyamat. Roman félreáll, hogy átengedje, és figyelem, ahogy ő könnyedén megütögeti a vállát. – Mi a helyzet, te tökfej?

A szemei kihívóan szikráznak, de a hangja finoman incselkedő, amikor azt mondja: – Nem sok, gebe.

Elvigyorodom magamban, amikor rájövök, hogy igen, megoldották a dolgokat.

– Később – mondja Gray, majd eltűnik.

Roman leteszi az ukulele-táskát a padlóra, és odasétál az ágyam mellé. A hangszer felé biccentek, és azt mondom neki: – Ne hidd, hogy mostanában fogok rajta játszani a vállam miatt.

Nem vesz rólam tudomást, ehelyett lehajol, és gyengéden az enyémhez érinti az ajkát.

Amikor elhúzódik, ujjait pehelykönnyűen az arccsontomra helyezi a lüktető zúzódás alatt, és megkérdezi: – Mennyire fáj?

– Nem annyira – hazudom, és nem kell tudnia, hogy ma reggel visszautasítottam a gyógyszeremet. Bár általában nem idegenkedem az ilyesmitől, tudtam, hogy tiszta akarok lenni, amikor ma reggel találkozom a családommal, de ami még fontosabb, tiszta akarok lenni, amikor Roman bejön. A tegnap este olyan homályos volt számomra, de tudom, hogy aggódott és mérges volt, amikor itt volt. Biztos akartam lenni benne, hogy megnyugtattam, hogy minden rendben lesz velem.

Roman elhúzódik tőlem, és leül a székre, ami korábban megüresedett apa után. Közelebb tolja az ágyhoz, és megfogja a kezemet. A szeme olyan komor, amikor azt mondja: – A szart is kiijesztetted belőlem.

– Csak balszerencse volt – mondom neki lágyan.

– Nem – mondja, és megrázza a fejét. – Úgy értem, hogy a szart is kiijesztetted belőlem, amikor tegnap este eljöttél a szülinapi bulidból. Azt mondtad Graynek és nekem, hogy ne keressünk, amíg nem oldjuk meg a dolgainkat.

– Nos, úgy gondoltam...

– Azt hittem, elveszítettelek – mondja halkan, és én becsukom a számat, mert a szavai olyan fájdalmasan hangzanak. – Hazamentem, és csak... nem is tudom... olyan tehetetlennek éreztem magam. Nem tudtam, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat.

– Rájöttél volna – nyugtatom meg.

– Csak azért, mert baleseted volt – mondja elkeseredetten. – Annyira féltem, hogy anélkül halsz meg, hogy esélyem lett volna helyrehozni a dolgokat.

– De nem így történt – mutatok rá észszerűen.

Roman rám mosolyog. – Nem, nem, bassza meg, köszönöm. És amikor a sürgősségi osztályra értem, és láttam, hogy Gray mennyire kiakadt, egyszerűen rájöttem... könnyű volt félretenni azt a szart, mert te sokkal fontosabb voltál, mint bármelyik kicsinyességünk, amibe annyira belesüppedtünk.

– Szerintem te és Gray valahogy csodálatosak vagytok – mormolom.

– Ő egészen rendben van – mondja vigyorogva. – Úgy értem... van benne lehetőség.

Felnevetek, aztán összerezzenek, mert ettől megfájdul a fejem.

– Fájdalmaid vannak – vádol.

– Mindössze egy kis fejfájás.

– Nos, ha innen kiszabadulsz, átjössz hozzám, és én gondoskodom rólad – mondja határozottan.

– Meg kell küzdened apával, Grayjel és Georgiával – mondom neki vigyorogva. – Mindannyian ugyanezt mondták.

– Ezt a harcot el fogják veszíteni – mondja fenyegetően.

– Én rád fogadok, bébi – mondom kedvesen, és Roman tekintete elégedetten felforrósodik.

– Oké, van számodra valamim – mondja Roman hirtelen, miközben feláll a székről. Figyelem, ahogy felkapja az ukulele tokját, és visszaviszi a székhez, mielőtt újra leülne. Kipattintja a zárat, és kinyitja, leteszi a tokot a csempézett padlóra, az ukulelét pedig az ölébe.

Figyelmesen nézem, mert az a határozott benyomásom, hogy nem várja el tőlem, hogy játsszak, de fogalmam sincs, mit csinál.

– Szóval ezen dolgoztam a születésnapodra – mondja halkan, ideges remegéssel a hangjában.

– Ó, Istenem – bököm ki döbbent felismeréssel. – Megtanultál játszani?

Bólint, nagyot nyel, és bevallja: – Az elmúlt néhány hétben. Találtam valakit, aki leckéket adott, és többnyire a hokiedzések után vettem órákat.

A kezem megragadja az ágyvezérlőt, és megnyomom a gombot, hogy felemeljem a fejemet, a testemet úgy billentem, hogy felüljek. Az idegeim zúgnak az izgalomtól, hogy ilyesmire vállalkozik, és alig várom, hogy meghallgassam, mit tanult. – Ez hihetetlen. És olyan átkozottul édes... és romantikus... és nem is tudom, mit mondjak.

– Talán jobb, ha visszatartod ezeket a bókokat, amíg nem hallasz játszani – mondja szárazon, ahogy a kezébe veszi az ukulelét. És ó, Istenem, nevetségesen néz ki a nagy testalkatához és azokhoz a hosszú, erős ujjakhoz képest. – És egy figyelmeztetés: Nem vagyok a legjobb énekes.

– Szerintem fantasztikus leszel – mondom neki, és máris szétrobbanok a büszkeségtől, nem számít, hogy mennyire rossz.

Roman hálás mosolyt küld felém, aztán egy kicsit köhint, hogy kitisztítsa a torkát. A szemöldöke összeráncolódik a koncentrációtól, miközben az ujjait a húrokra helyezi az első akkordhoz, és egy kicsit megpengeti. A szemei rám siklanak, olyan átkozottul ideges, olyan imádnivalóan aranyos, és én bátorítóan bólintok.

A pengető keze elkezd mozogni, az akkordváltásai bizonytalanok, de amikor elénekli az első néhány sort, azonnal könnyek töltik meg a szemem.

A bölcs férfiak azt mondják, (Wisemensay),

Csak a bolondok rohannak bele... (Onlyfoolsrush in…)

Pislogok, és a könnyek kicsordulnak, végig gurulnak az arcomon, miközben Roman az akkordváltásokkal küszködik. Nem elég magabiztos ahhoz, hogy elfordítsa a tekintetét a húrokon lévő ujjaitól, de még így is az érzelmek világát látom a szemében, ahogy Elvis Presley „Can'tHelpFalling in Love” című dalának szövegét ontja magából.

Hallgatom, ahogy énekel, és imádom a bátorságát és a merészségét, hogy eljátszik egy frissen tanult dalt egy zenésznek. Figyelem, ahogy igyekszik, a hangja megremeg néhány magas hangon, mert Roman hokis, nem énekes, és én is elkezdek vele együtt zuhanni.

Mire az utolsó versszakhoz ér, én is énekelni kezdek, és az ajkai mosolyra görbülnek, ahogy penget, és együtt énekelünk. Roman mögött mozgást látok, és észreveszem, hogy apa és Georgia az ajtóban állnak, átkarolva egymás derekát. Georgia szemei könnyesek, apa arcán pedig bolondos vigyor ül.

A tekintetem visszasiklik Romanra, ahogy úgy tűnik, egyre magabiztosabban zenél, és ahogy az utolsó sorhoz ér, felnéz rám, ujjainak utolsó mozdulatával a húrokon, és együtt énekeljük a befejezést.

Mert nem tehetek róla, hogy beléd szerettem. (For I can’thelpfalling in love withyou.)

A hangok elhalkulnak az ukuleléről, és Roman és én egy sisitergő pillanatig egymásra meredünk, amikor rájövünk, mit jelent ez a pillanat mindkettőnk számára.

Előrehajol a székében, és szándékában áll megcsókolni, de ekkor apa és Georgia lelkesen tapsolni kezdenek. Roman összerezzen, majd csak zavartan az ölembe hajtja a homlokát, miközben azt mormolja: – Jézusom, bassza meg. Most viccelsz velem?

A kezem a tarkójához vándorol, és megdörzsölöm a rövid tüsi haját. Halkan felnevetek, és azt mondom: – Ez volt a leghihetetlenebb dolog, amit életemben hallottam.

Roman felemeli a fejét, és csillogó szemekkel rám vigyorog. Most már a hallgatóságától függetlenül halkan azt mondja nekem: – Szerelmes vagyok beléd, Lexi.

– Ezután a dal után – mondom neki komolyan – már én is az vagyok.

– Oké, nos... én is igazán az vagyok – ismeri el, majd végre felpattan a székéből, hogy egy lágyan megcsókoljon. A szája a fülemhez simul, és azt suttogja: – És annak ellenére, hogy Gray és az a kettő mögöttem, sok bosszúságot okoznak, biztos vagyok benne, hogy őket is meg fogom szeretni.

Nem tudom visszatartani a felszabaduló kuncogásomat, és a nyaka köré fonom a karjaimat, heves öleléssel magamhoz szorítva. Amikor elengedem, feláll, és apa felé fordul, aki már besétált a szobába. Roman kinyújtja a kezét, a másikkal az ukulelém nyakánál fogva tartja.

– Mr. Brannon – mondja üdvözlésképpen.

Apa keményen néz rá, és abban a pillanatban, hogy megfogják egymás kezét, apám magához húzza egy éles, egykezes testvéri ölelésre, ahol úgymond összecsapják a mellkasukat.

Apa keményen megveregeti a vállát, és amikor elhúzódik, azt mondja: – Csak semmi Mr. Brannon szarság. Most már a család tagja vagy.

Roman elfordítja a fejét, hogy rám nézzen a válla fölött, én pedig rákacsintok. – A család része. Szokj hozzá!

– Azt hiszem, ez nem is lesz olyan nehéz, mint gondoltam – mondja Roman visszamosolyogva.

Aztán elengedi apa kezét, és átmegy az ágy másik oldalára, hogy elfoglalja a széket, amelyben Gray ült, és a másik oldalon lévő két szék felé int, hogy ők is üljenek le.

A délelőtt hátralévő részét beszélgetéssel és nevetéssel töltjük. Gray visszajön, és csatlakozik hozzánk, én pedig nézem, ahogy ő és Roman egyfajta testvéri rivalizálásba torkollik, és egymást szapulják, de teljesen ártatlanul cukkoló módon. Apám néha kering körülöttem, és Georgia szemérmetlenül flörtöl vele, amitől elpirul. A nővéreknek többször kell szólniuk, hogy maradjunk csendben, és ettől még jobban nevetünk.

A szívem csordultig tele van, készen arra, hogy felrobbanjon... örömmel tölt el a tudat, hogy Roman újra egy család tagja.

Elképesztő belegondolni, hogyan alakult az életem.

Hogy újra egy család tagja vagyok.

Epilógus

ROMAN

Fordította: Maya

 

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB…

 

Egyesek szerint túl korai lenne még megkérni a kezét.

Nem ismerik egymást olyan jól.

Mi ez a sietség?

Van időtök... először élvezzétek ki egy kicsit az életet.

De ahogy nézem, ahogy Brian Brannon térdre ereszkedik Georgia előtt, és egy nyitott fekete bársonydobozt tart a kezében, egyáltalán nem hiszem, hogy túl korai lenne. Az élet valójában túl rövid, és ha tudod, hogy ez a helyes... akkor az a helyes.

Lexi gyakorlatilag fel-alá szökdécsel mellettem, ahogy nézi.

Graynek könnyes a szeme.

Ryker vigyorog.

Violet és Ruby a fekete bársonyon csillogó hatalmas gyémánt felett "óóóh"-zik és 'áááh"-zik.

Georgia keze egy rövid pillanatra a szíve felé rebben, aztán eltakarja a száját, ahogy tágra nyílt szemmel bámulja a gyűrűt.

Brian arca egészen reménykedőnek tűnik, amikor azt mondja: – Georgia, nem tudom, hogyan eshettem bele egy ilyen vad nőbe, mint te, de az egyetlen dolog, amiben minden kétséget kizáróan biztos vagyok, hogy te vagy az igazi számomra. Túl sokáig vártam rád, és nem akarom, hogy még egy pillanat is elteljen anélkül, hogy mellettem legyél. Azt akarom, hogy ott legyél velem a családom, Isten és a törvény szemében is. Kérlek, tedd meg ennek az öregembernek a szívességet, és mondd, hogy a feleségem leszel.

Lexi majdnem elájul, én pedig kuncogva átkarolom, hogy támogassam.

Nem gyakran látjuk, hogy Georgia szótlan, de kinyitja a száját, és nem jön ki belőle semmi.

– Mondj igent! – sikoltja Ruby.

Úgy tűnik, ez kizökkenti Georgiát a sokkos állapotából, és ajkai felfelé görbülnek, majd hatalmas, tündöklő vigyorra húzódnak.

– Igen – kiáltja Brian felé, majd ráveti magát. A fenekére hanyatt dönti a férfit, és rajta fekve csókokkal hinti meg az arcát. – Igen, hozzád megyek feleségül, te édes, szexi csődör, te!

Mindannyian nevetünk, mert ez annyira Georgia, aztán kínossá válik, amikor Brian mélyen megcsókolja, és a keze a nő fenekére vándorol.

– Ééééés... – húzom ki magamból túlzással. – Ez a végszó, hogy hozzak még egy sört.

Lexi nevet, amikor leveszem a karomat a derekáról, és azt mondja: – Hoznál nekem is egyet?

Megcsókolom az arca oldalát, megcsodálva, hogy a zúzódás végre elhalványult, és nem maradt más, csak egy halvány rózsaszín heg. A válla is meggyógyult, és újra teljesen normálisnak érzi magát. – Hogyne, bébi.

Átnézek a szobán, és az üres sörösüvegemet Ryker felé tartom, némán megkérdezve, kér-e még egyet. Megrázza a fejét, én pedig megfordulok, hogy besétáljak Brian konyhájába.

Mindannyian itt vacsorázunk vasárnap délután, azon ritka hétvégék egyikén, amikor nincs meccsünk. Holnap elrepülünk egy chicagói meccsre, és bár szívesebben tölteném a mai napot kizárólag Lexivel, megtanultam engedni a vágyainak, hogy amennyit csak lehetséges a családjával legyen.

És őszintén szólva, ez nem is olyan nagy munka. Brian és Gray azonnal befogadtak a családba, és úgy kezelnek, mintha állandó tag lennék.

Basszus... remélem, hogy ez igaz.

Kitartok korábbi álláspontom mellett, miszerint nem korai megkérni a kezét, és ha úgy gondolnám, hogy van esélyem arra, hogy Lexi igent mondjon, én is előrántanék egy gyűrűt. Olyan, mintha egyszer úgy döntöttem volna, hogy belevetem magam a szerelem és az elköteleződés ezen új élményébe, és teljes erővel bele akartam vágni, mindenféle megbánás és visszafojtás nélkül.

De Lexi még nem mondana igent, mivel ő a megfontoltabb kettőnk közül. Bármennyire is az én bolondos, ukulelén játszó baristám, egy őszinte és egészséges tisztelettel kezeli a kapcsolatunkat. Azt akarja, hogy növekedjen, virágozzon, elmélyüljön és megszilárduljon, mielőtt megtesszük a következő lépést.

Ami engem illet, én elég céltudatos vagyok, és ha még nem is kérhetem a kezét, már kitűztem magam elé valamit, ami könnyebben elérhető. Próbáltam rábeszélni, hogy költözzön hozzám. Azt hiszem, már majdnem sikerült, bár a tétovázása inkább azzal függ össze, hogy nem akarja cserbenhagyni Georgiát, mint hogy feladja a független életmódját.

De most, hogy Brian gyűrűt húzott Georgia ujjára, úgy gondolom, hogy ő el fogja adni a házát, Lexi kis garázslakásával együtt, és szerencsémre... nem lesz más választása, mint hogy hozzám költözzön.

Épp amikor kinyitom a hűtőt, hogy hozzak még két sört, hallom, hogy Gray azt mondja mögöttem: – Fúj... vannak dolgok, amiket a lányoknak nem szabad tudniuk az apjukról.

Vigyorogva nézek rá a vállam fölött. – És mik azok?

Miközben előhúzok két sört, és szerzek egy üveg vizet Graynek, azt mondja: – Hogy az apa tudja, milyen a franciacsók. Egyszerűen undorító.

Nevetve, a csípőmmel meglökve becsukom a hűtő ajtaját, és átnyújtom neki a vizet, ahogy ő a konyhasziget másik oldalára áll velem szemben. Leteszem mindkét sörösüveget, benyúlok a fiókba, ahol tudom, hogy van sörnyitó, és mindkettőt felpattintom.

– Szóval ma érdekes hívást kaptam az ügynöködtől – mondja Gray ravaszul, miközben kinyitja a vizet.

Tudatlanságot színlelek. – Tényleg? Miről?

– Hát, egy másik játékos miatt hívott, akit ő képvisel – mondja összeszűkült szemekkel rám szegezve. – De véletlenül elejtette, hogy ajánlatot kaptál a New Jersey Wildcatstől.

– Huh – mondom játszva a hülyét. Iszom egyet a sörömből, és csillogó szemmel figyelem őt.

– Igen – mondja tudálékosan. – Azt is mondta, hogy nagyszerű ajánlat volt.

– Gondolom – mondom neki kelletlenül.

– És hogy visszautasítottad – teszi hozzá, majd sólyomként figyeli a reakciómat.

– Megfogtál – mondom vigyorogva. – Visszautasítottam.

– Mi a fasz van, Roman? – szinte sziszegi nekem, majd egy kicsit a pult fölé hajol. – Ez egy jövedelmező üzlet volt. Több pénz, mint amennyit itt ki tudnánk fizetni neked.

Megvonom a vállamat. – Nem érdekelt.

– Tudod, hogy Lexi elköltözne, ha egy másik csapathoz mennél – mondja halkan. – Soha nem hagyná, hogy itt hagyd őt.

– Tudom. De nem akarnám, hogy elhagyja a családját... akkor nem, amikor épp most találta meg őket.

Gray bólint nekem, az arca olyan lágy és elismerő. – Én is ezt gondoltam.

Újabb kortyot iszom a sörből, és nem válaszolok. Nincs semmi, amit mondanom kell. Imádom Lexit. Ő imádja a családját. És oké... valahogy én is szeretem őket, de a legfontosabb, hogy azt akarom, hogy Lexi a közelükben legyen. Olyan régóta vár erre, most nem tagadhatom meg tőle. Ez nem jelenti azt, hogy a jövőben nem fogok váltani, és ő is velem tartana, ebben biztos vagyok.

De most itt kell lennünk.

– Te tényleg nagyszerű srác vagy – mondja nekem Gray. – A testvérem szerencsés, hogy itt vagy neki.

– Én vagyok a szerencsés – mondom neki őszintén.

– Miért vagy szerencsés? – kérdezi Lexi, ahogy besétál a konyhába.

Gray mellé áll, és lazán átkarolja a nővére vállát.

Odatolom a pulton keresztül hozzá a sörét, és így válaszolok: – Szerencsés vagyok, hogy vagy nekem. Azt hiszem, a tesód valahogy kedvel engem.

Gray felhorkan, és összeráncolja az orrát. – Te egy egoista seggfej vagy.

– Jobb, mint feszült szélkakas – vágok vissza neki.

– Egészségünkre – mondja Lexi, miközben felém nyújtja az üvegét, és összekoccintja az enyémmel. – Ez jó volt.

– Tartogattam – mondom gonosz vigyorral Grayre szegezve, aki kuncogva néz az órájára.

– Ha már a munkánál tartunk – mondja Gray megint teljesen üzletszerűen, miközben elhúzódik Lexitől. – Egy óra múlva hívásom lesz. Úgy néz ki, hogy elsimítjuk a LucFournier-egyezséget.

– Király – mondja Lexi, és feltartja a tenyerét, hogy Gray adjon neki egy pacsit. – Hihetetlen értelmet fog hozni a csapatba.

Édesen büszkén mosolygok a csajomra. Minden eddiginél mélyebbre ássa magát a Brannon hokidinasztiában, és egyre többet tud a csapat játékosairól, statisztikáiról a mélységtáblázatokkal együtt, plusz/mínusz értékekkel együtt, sőt, még azt is tudja, hogyan működnek Gray statisztikai modelljei. Azt hiszem, ő maga is zseni lehet, de egyelőre nagyon élvezi a szakma megismerését.

LucFournier pedig csodálatos kiegészítés lesz. Ő a kapusunk, Max Fournier kisöccse, és egyszer már találkoztam vele... király csávó. Alig várom, hogy kicsit jobban megismerjem, amint csatlakozik a csapatunkhoz.

– Oké, gyerekek – mondja Gray derűsen. – Megyek, összeterelem a csapatomat, hogy még a hívásom előtt hazaérjünk. Előtte még be kell jelentkeznem a számítógépemre.

– Mi is elindulunk – mondja Lexi, miközben Gray a nappali felé sétál. – Egy perc múlva ott leszek.

Amikor Gray eltűnik, Lexi felém fordul, és a tekintete komoly. – Ajánlatot kaptál egy másik csapattól?

Összerezzenek, mert nem gondoltam, hogy ezt hallotta. – Nem volt olyan nagy ajánlat.

Rám mered. – Hallottam, hogy Gray azt mondta, hogy jövedelmező volt.

Megkerülöm a pultot Lexi felé, miközben azt mormolom: – Olyan füleid vannak, mint egy denevérnek.

– Roman – mondja enyhén bosszúsan, miközben átkarolom a derekát. – Nem dönthetsz a karriereddel kapcsolatban rám alapozva.

Felvont szemöldökkel nézek rá, és várom, hogy magától jöjjön rá a következtetésre.

– Nem teheted – állítja.

Továbbra is felhúzom a szemöldökömet.

– Nem kellene – ragaszkodik hozzá. – Ez nem jó üzlet.

– Te vagy a jó üzlet – mondom neki, miközben az arcomat az övéhez hajolok. – Te vagy a legjobb üzletem, így a döntéseimben mindig ezt veszem figyelembe.

– De te visszautasítod a pénzt...

– Hogy veled lehessek, hogy itt maradj és boldog légy, ami engem is boldoggá tesz – mondom neki gyengéden. – És ez a legjobb üzleti döntés, amit hozhatok.

Lexi tekintete ellágyul és elködösödik, miközben azt suttogja: – Azt hiszem, épp most robbantak fel a petefészkeim.

– Szörnyű helyzetnek hangzik – suttogom vissza. – Gondolod, hogy vissza kéne mennünk hozzám, és elintézni?

– Azt hiszem, az jó lenne.

Újra megcsókolom, mert megtehetem, és jól esik. Amikor elhúzódom, a tenyeremet az arcához szorítom, és mozdulatlanul tartom. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – mondja édesen, mielőtt elindulunk a nappaliba, hogy elbúcsúzzunk a családtól.

 

 

VÉGE