19.-20. Fejezet

 

19. fejezet

BRIAN

 

Fordította: Mandy

 

Megszólal a csengő, és az idegeim túlfeszülnek. Már vagy tíz perce sétálgatok az ajtó előtt várva, hogy Georgia megérkezzen. Áthívtam őt vacsorára ma este, és most azon tűnődöm, hogy helyes volt-e így tennem.

Már kétszer voltunk valahol a múlt heti ebédünk óta, amikor is szembeszállt velem az irodámban. De aztán végül összefogtunk szépen, hogy Lexi dolgainak a végére járjunk, és én úgy megkönnyebbültem, hogy megcsináltuk, hogy hirtelen felindulásból meghívtam vacsorázni akkor estére.

Az nagyon jól sikerült, rájöttem, hogy Georgia nem csak gyönyörű és ragyogó elme, hanem csodálatos beszélgetőpartner is. Még mindig pokoli dilis és folyamatosan provokál, de úgy találom, hogy tetszik, ahogy be próbál férkőzni a bőröm alá.

Két napja egy újabb ebéd, ami szintén mesés volt, aztán üzleti úton voltam New Yorkban két napig. Tegnap este beszéltem vele, és áthívtam vacsorára, mert valahogy akkor jó ötletnek tűnt.

Most már nem vagyok benne biztos, mert azzal, hogy meghívom őt a házamba, mindenféle üzenetet küldhetek, ami aztán összekeveredhet az őrült fejében.

De most már túl késő ezen aggódni, hisz itt áll az ajtóm túl oldalán. Veszek egy nagy levegőt, végignézek magamon, remélem, értékelni fogja, hogy farmert és kényelmes pulcsit vettem fel ma este, aztán kitárom az ajtót.

Egy gyors pillantással felmérem őt, mikor belép, észreveszem ragyogóan hosszú és göndör haját, a sokfajta ékszert és az élénk mintás szoknyát, ami lazán omlik a lábára és alatta cowboy csizmát visel. Ezt még megkoronázta egy sötétbarna bőrdzsekivel, egy hasonlóan élénk színű sállal a nyaka körül, és finom – talán vanília vagy méz – illattal.

– Jesszusom, Brian – mondja, ahogy megpördül a nagy előcsarnokban, hogy mindent befogadjon. – Te egy rohadt palotában élsz.

Aligha, gondolom magamban, de figyelmesen nézem őt. Tekintete az ívelt lebegő lépcsőre esik, ami alatt egy kis márvány tó van, a lépcső alá beépített vízeséssel. Aztán továbbvándorol a masszív szalon felé, ahol egyedi vörös és aranyszínű szőnyegen vannak a kanapék, fotelek és a székek, valamint a hosszú asztalok és egy nagy zongora. Simán elnyelne száz embert és nem is lenne szűkös. Végül pillantása a krémszínű márványpadlón keresztül a jobb oldali étkezőbe téved, ahol egy asztal van húsz székkel és egy kisebb autó méretű csillár lóg rá lefelé.

Mikor befejezi a körbenézést, és arccal felém fordul, felhúzza a szemöldökét. – Nem tudom, mire véljem ezt.

– Mire gondolsz?– kérdezem kíváncsian. – Biztos tudtad, hogy gazdag vagyok, nem?

Felhorkant, ledobja a táskáját a kerek előtéri asztalra, és leveszi a bőrkabátját.

– Persze, hogy tudtam, hogy gazdag vagy. Csak azt nem gondoltam, hogy egy rohadt palotában laksz.

– Nem hiszem, hogy ez egy palota – motyogom, és nyújtom a kezem a kabátjáért.

– Ez legalább tízezer négyzetméter – mondja áhítattal, ahogy újra körülnéz. – Mihez tud kezdeni egy ember ennyi teremmel?

– Egy kicsivel több, mint tizenhatezer négyzetméter. – Javítom ki, majd megfogom a könyökét, és terelni kezdem a házba. – És Gray is itt lakott, mielőtt főiskolára ment.

– Tudod – mondja édesen, ahogy belépünk a konyhába –, a gazdagságnak ez a hivalkodó mutogatása lehet túlkompenzáció.

– Tessék? – kérdezem meglepődve, közben a kabátját az egyik szék hátára terítem, és intek neki, hogy foglaljon helyet. – Túlkompenzáció mire?

Georgia szemei pajkosan megvillannak, de ártatlanul vállat von. – Hát, nem is tudom… csak úgy mondom…

Igen, pontosan tudom, hogy miről beszél, és nem is fáradok azzal, hogy felvegyem a kesztyűt, mert tudom, mit akar. Georgia imád ugratni engem.

Összehúzott szemmel inkább elterelem a figyelmét. – Innál egy pohár bort vagy esetleg valami kevert italt?

– Miért? – szegül szembe velem. – Le akarsz itatni, hogy aztán kihasználhass?

Az agyam gyakorlatilag saját magával viaskodik. A begyöpösödött, megfontolt igazgató énem meg akar botránkozni azon, hogy ilyesmire még csak gondolni is mer, a másik részem pedig be akarja rángatni a hálószobába, hogy biztosíthassa, nincs szükségem borra, hogy ellazuljunk.

– Georgia – korholom, elszántan próbálok fölénybe kerülni. – Miért kell neked ilyen alamuszi taktikákhoz folyamodnod ahhoz, hogy rávegyél, hogy bevalljam, akarlak téged?

És a találkozásunk óta először ennek a komisz és vad nőnek leesik az álla, és teljesen elakad a szava. Csak mosolygok rá szelíden, és várom, hogy visszanyerje a lélekjelenlétét.

Mivel Georgia a legjobb kedvében kedélyes, a legrosszabban pedig kiszámíthatatlan, nekem fogalmam sincs, hogy fog válaszolni. Így nem is vagyok igazán meglepve, mikor megkerüli a széket, amit felajánlottam neki, és egyenesen besétál a személyes terembe, míg már csak centikre vagyunk egymástól. Majdnem harminc centivel fölé magasodok, úgyhogy lenézek rá, mikor ő felpillant rám, barna szemei sötétek és csillog bennük valami, amit nem igazán tudok meghatározni, de a vérem azonnal forrni kezd tőle.

– Most azonnal meg kellene csókolnod – követeli, és bár édesen mondja, déli akcentusa teszi egészen imádnivalóvá.

– Tényleg? – kérdezem kezeimet a vállára téve.

– Igen – mondja bólintva. – Most pont jó lenne.

És én nem is érthetnék vele jobban egyet. Itt az ideje. Ami azt illeti, már rég itt volt az ideje.

Lehajtom a fejemet, amikor Georgia lábujjhegyre áll, és könnyedén az ajkához érintem a számat. Karjait a nyakam köré fonja, ujjait belefúrja a hajamba, és a száját sürgetően szorítja az enyémhez. Abban a pillanatban, ahogy a nyelve hegye az enyémhez ér, a fejem gyakorlatilag úszik az engem átjáró, túláradó érzésekben. Vágy, csodálkozás, félelem.

Igen, félelem, mert már egy ideje nem csináltam ilyesmit.

Nem voltam cölibátusban az évek folyamán, mióta meghalt a feleségem, de nem is igazán voltam aktív az elmúlt néhány évben, inkább a munkában merültem el.

De ez itt? Csodálatos és izgató, és hirtelen többet akarok. Mindent meg akarok tapasztalni Georgiával, és ha elég jelzés a nadrágom feszülése, akkor valóban Georgia az, amit akarok.

Kezeimet leveszem a válláról, és átölelem a derekát, közelebb húzva őt magamhoz. Georgia kissé felnyög, mikor a hasa a merevedésemhez nyomódik, és egy rövid pillanatra zavarba jövök.

De ez gyorsan elmúlik, mert most újra felnyög, hangja vággyal telt, szorosabban hozzám simul, és hirtelen most már csak arra tudok gondolni, hogy levetkőzzünk, és ágyba vigyem őt.

– Hát elég kínos jelenetbe sétálok be – hallom Georgia mögül, és egyből felismerem a lányom hangját.

Azonnal elengedem Georgiát, és hálás vagyok, hogy a konyhasziget Gray és köztem áll, és nem láthatja a zavaró problémát a nadrágomban.

Georgia megfordul, közben egyik kezével óvatosan végigsimít a szája sarkain, ez talán egy tudat alatti mozdulat, hogy ellenőrizze, nem kenődött-e el a rúzsa, de egyáltalán nem.

És Gray ott áll a konyhámban, ujjain pörgeti a kulcsait, és huncut kifejezés van az arcán. – Gondolom, kopognom kellett volna, mi?

Rosszallón nézek rá, mert Graynek soha nem kellett kopognia az ajtómon. Amúgy is van kulcsa.

– Gray – szólalok meg, kezemet Georgia derekára téve. – Ő itt Georgia Mack. A ma esti randim.

– Randi? Hát így hívják a konyhai csókolózást? – kérdi Gray önelégülten, egyik szemöldökét felvonva rám, aztán figyelmét Georgiára fordítja. Bólint felé, és felvillant egy mosolyt. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Georgia. Már egy csomó mindent hallottam rólad Apától és Lexitől.

– Én is örülök, hogy megismerhetlek – feleli Georgia kedvesen.

– Mi járatban vagy itt? – kérdezem, kíváncsi vagyok, miért ugrott be. Mostanában annyira elfoglalt, hogy alig jön át.

Belenyúl a táskájába, és kihúz egy borítékot, majd odalép a konyhaszigethez, és leteszi elém. – Ma korán elmentél, én pedig az irodádba mentem, hogy hagyjak neked egy üzenetet holnapra, mivel elmegyek, és akkor láttam ezt a levelet ott. Ez volt legfelül, és gondoltam, hogy szükséged lehet rá.

Elveszem tőle a borítékot, és tekintetem azonnal a feladó címén lévő logóra szegeződik. – A DNS eredmények – motyogom.

– Nyisd ki, Apa – mondja halkan Gray. – Váljon valósággá.

– Tudjátok – szólal meg Georgia, és nagyon idegesnek hangzik. – Ez egy privát pillanat. Igazából mennem kéne, hagyni nektek időt, hogy feldolgozzátok, bármi is van a borítékban.

– Hülyeség – mondom anélkül, hogy ránéznék, az ujjaim automatikusan szakítják fel a borítékot. – Te vagy Lexi legközelebbi barátja, és olyan vagy neki, mint egy anya. Tudom, hogy szívesen látna itt, úgyhogy én is.

Abban a pillanatban, hogy kimondom, rájövök, hogy ez igaz. Bármi is történt köztünk Georgiával, ha túllépsz az ugratásokon, incselkedésen és egyértelmű kacér célozgatásokon, mély érzéseket táplálok iránta.

– Jól van – mosolyog. – Akkor hát maradok.

Nem nézek vissza rá, mert a szívem olyan hevesen ver, hogy attól félek, kiugrik. Kihúzom a levelet, és észreveszem, hogy remeg a kezem, ahogy szétnyitom.

Azonnal megtámadnak az oldalon lévő oszlopok és számok, néhány különböző színnel volt bekarikázva. Szavak ugranak felém, mint gyermek és vélelmezettapa és gének. Tekintetem dühösen pásztáz lefelé az oldalon ahhoz a szóhoz, ami a legjobban számít.

Valószínűség.

És a következőre: 99,9 százalék.

– Az enyém – suttogom, a torkom teljesen elszorul az érzelmektől. Úgy értem… Mélyen a zsigereimben tudtam, hogy ő az én lányom, de ezt bizonyítva látni olyan, mintha megtalálnám az örömét – az abszolút csodáját – újra és újra. Felnézek Grayre, látom, hogy könnyesek a szemei, köhintek egyet, mielőtt megszólalok. – Ő a miénk.

Ekkor Gray megkerüli a pultot, és a karjaimba omlik, arcát beletemeti a vállamba, ahogy ölelgetjük egymást, és nevetgélünk és bassza meg, hát legyen, sírunk is. Érzem Georgia kezét a derekamon, és megkockáztatok felé egy pillantást. Megérint, hogy könnyeket látok végigfolyni az ő arcán is.

Végül Gray elhúzódik, és letörli a könnyeit. Felnevet, mikor felnéz rám egy könnyes mosollyal, és majdnem csodálkozva szólal meg. – Van egy húgom.

– És nekem van még egy lányom – mondom, s majd kiugrok a bőrömből olyan boldog vagyok és elégedett. De hogy feldobjam a hangulatot, még hozzáteszem. – Túl öreg vagyok én ehhez a szarsághoz.

– Nem vagy túl öreg ehhez a szarsághoz – dorgál meg Gray, és a vállamba bokszol.

– Érzem – morgok öklömet a mellemre szorítva. – Majdnem szívinfarktust kaptam, ahogy olvastam.

Gray felhorkan. – Te vagy a legfiatalabb hatvanéves, akit ismerek.

– Hatvanegy vagyok – mutatok rá.

– Bruce Willis is majdnem hatvanegy, és akciófilmeket forgat meg dögös fiatal nőkkel randizik. Szerintem lehetne ő a mérce – javasolja Georgia. – Van egy csomó, nagyon dögös, életteli hatvanas férfi odakint.

– Ó, és mi van PierceBrosnannel? – mutat rá Gray Georgiára nézve.

– És Denzel Washington – teszi hozzá Georgia.

– Kevin Costner– sóhajt kislányosan Gray.

– LiamNeeson– suttogja álmodozón Georgia.

Egymásra néznek majd egyszerre mondják drámai stílusban. – Richard Gere.

– Jól van, elég lesz – szólok bele nevetve, majd elfordulok a két nőtől, akik kicsit túlságosan is jól érzik magukat. Felkapok egy üveg vörös bort, amit korábban hoztam fel a pincéből, és feltartom. – Maradsz vacsorára, Gray?

Megrázza a fejét. – Nem, köszönöm. Nem azért jöttem, hogy megzavarjam a randidat– mondja, és szarkasztikusan idézőjelet rajzol a levegőbe. – De talán majd minden együtt elmehetünk valahova ünnepelni. Holnap este meccs lesz, de talán holnapután este?

– Jól hangzik – értek egyet, és kinyitom a bort. – Felhívom ma este Lexit, elmondom neki az eredményeket, de addig is ünneplünk egy pohár borral.

– Én kihagyom – mondja Gray, aztán Georgiához fordul. Kinyújtja egyik kezét. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk.

Georgia eltolja Gray kezét, és az ölelésébe vonja, aminek Gray azonnal enged, és Georgia válla felett rám villant egy ragyogó mosolyt. Még titokban a hüvelykujját is feltartja, mire visszavigyorgok a lányomra.

Az egyik lányomra.

A francba is, ez egy nagyszerű estének tűnik, és bár Georgia és én csókolóztunk, mielőtt Gray megérkezett, de fogadok, hogy még jobb is lesz.

 

20. fejezet

LEXI

 

Fordította: Mandy

 

– Köszönöm, hogy szabaddá tetted az estédet – mondja Roman, és a pohár borát felém tartja.

Én is felveszem az enyémet, az övéhez koccintom oldalra hajtott fejjel. – Határozottan nem esik nehezemre egy estét szabaddá tenni, hogy veled tölthessem.

Mindketten kortyolunk egyet lassan, közben egymást nézzük az üres tányérok és laposan pislákoló gyertyák fölött. Roman tegnap este ért vissza a nyugati parti útjáról, és megkérdezte, hogy velem töltheti-e a ma estét. Ami azt jelentette, hogy fel kellett adnom a szokásos műszakomat – nem nagy ügy –, ahogy az éneklésből származó borravalót is –, de ezt be tudom hozni egy hétvégi plusz műszakkal, úgyhogy minden rendben van. Mivel ez köztünk még egészen új dolog, meglepődtem, mennyire hiányzott, mikor elment. Annyit beszélgettünk, amennyit csak a beosztásunk megengedett, üzentünk egymásnak egy-egy lopott pillanatban, de ez nem ugyanaz volt, mint amikor vele vagyok.

Úgyhogy mikor megkért, hogy tegyem szabaddá az estét, és őrült kapkodás közepette sikerült is találnom valakit, aki helyettesít, már úton is voltam Roman lakása felé. Megálltam, vettem olasz kaját, és mire megérkeztem, ő már meg is gyújtotta a gyertyákat, és kinyitotta a bort.

Nagyon le voltam nyűgözve, és ezt szóvá is tettem neki.

Azt felelte, csak azért próbált lenyűgözni, hogy bejusson a bugyimba.

Aztán a karjaiba húzott, hosszú és meleg ölelésébe vont és szorosan tartott.

Aztán megcsókolt, és ez még jobb volt.

– Mit akarsz csinálni ma este? – kérdezi, amikor leteszi a poharát, és hátradől a székben, a pislákoló gyertyafény fölött tanulmányozva engem.

Megvonom a vállam. – Szeretnél elmenni táncolni?

– Nem.

– Görkori?

– Nem.

– Kockapóker?

– Határozottan nem.

Felnevetek, és elmélyített hangon gyakorlatilag rádorombolok. – Az este hátralévő részét töltsük az ágyban?

– Most már az én nyelvemen beszélsz – vigyorog rám, aztán előrehajol, és az asztalra könyököl. Összekulcsolja a kezeit az arca előtt, és komolyan rámnéz. – De… ha te el szeretnél menni valahova, menjünk. Gondolom, el kéne vinnem téged egy normális randira, tudod, mintha randiznánk meg minden. Felül kell emelkednem a megtépázott hírnevemen, vagy legalábbis ezt mondták rólam.

Forgatom a szemem a Graynek szánt visszavágásra.

– Ez egy remek gondolat – mondom elgondolkodva, és még egyet kortyolok a borból. – El kéne mennünk valamikor.

– De nem ma este?

Lassan megrázom a fejem, és felvillantok egy szexi mosolyt. – Azt hiszem, a ma estét szívesen tölteném inkább az ágyban.

– Nem fogok vitatkozni veled, ha tényleg ez az, amit keresel – mondja egyetértően.

Felnevetek, aztán leteszem a borospoharamat, és felállok.

– Nem akarom megváltoztatni a véleményemet – közlöm vele, és felemelem az üres tányéromat. – Rakjuk rendbe a konyhát, aztán vetkőzzünk le.

– Eljössz a holnap esti meccsre? – kérdi, és meglepődöm a hirtelen témaváltáson. Azt hittem, már el is kezd vetkőztetni. Felé fordítom a fejem azon tűnődve, miért került ez most szóba, amikor épp arról beszéltünk, hogy levetkőzünk.

– A legutolsó meccsre, amire eljöttél – folytatja, látva a kérdő arckifejezésemet. – Az én székemre kellett volna ülnöd, de te felmentél a páholyba. Persze, végül is szakítottál velem a meccs előtt, szóval azért.

– Ha ez segít – mondom neki komolyan, és átölelem a nyakát – az egész meccs alatt téged figyeltelek, mindegy, hogy a jégen voltál vagy a kispadon, és teljesen ki voltam borulva a saját döntésem miatt. Már a kezdetektől rosszul éreztem magam.

Roman elmosolyodik, szemei elismerően csillognak. – Szóval most, hogy együtt vagyunk, szeretném, ha az én székemre ülnél. Így láthatlak a meccs alatt. A tulajdonosi páholyban nem láthatlak.

Még soha nem randiztam profi sportolóval, és úgy tűnik, itt máshogy működnek a dolgok. De a tudat, hogy azt akarja, része legyek az “ő” meccsének, minden porcikámat melegséggel tölti el, és gyökeret ver bennem a teljesség érzése. Ez az első alkalom, hogy igazán rájövök, Roman kicsit többnek tekint, mint csak egy érdekes csajt, akivel szórakoztató együtt lógni.

Szüksége van rám.

– Tudom, hogy kivetted a ma estét, hogy találkozzunk, és túl nagy kérés lenne, hogy vedd ki a holnap estét is, de…

– Kiveszem – bököm ki.

– Ilyen egyszerűen? – kérdi Roman, majd előrehajol, és a nyakamhoz dörzsöli az orrát. – Nem kell átgondolnod, mérlegelned és fontolóra venned a lehetőségeket? Nem kell azon idegeskedned, hogy találj valakit, aki helyettesít?

– Nem – mondom lélegzetvisszafojtva, amikor az ajkai égő csíkot húznak a fülemig. – Elintézem.

A fogaival megcsippenti a fülcimpámat, de aztán elhúzódik és rámnéz. – Rossz hatással vagyok rád, ugye?

Nevetve felé fordítom a fejemet, és az orromat az övéhez dörgölöm. Ez egy nagyon intim mozdulat, és a karjai szorosabban fonódnak körém. – Amíg nem hagyom cserben Georgiát, nem gond.

– És te nem fogod őt cserben hagyni, igaz? – kérdezi, miközben rámszegezi mogyoróbarna szemeit. – Add le a műszakokat.

– Le kell majd dolgoznom – mondom neki őszintén, mert bármennyire is szeretek Romannel lenni, és örömmel zsonglőrködöm a beosztásommal, hogy vele legyek, de fizetnem kell a számláimat. – De majd duplákat vállalok a hétvégén, hogy ledolgozzam, és mivel ezen a hétvégén Miamiba mész, tökéletesen működni fog. Legalább lefoglalom magam, és nem fogsz annyira hiányozni.

– Basszus, de édes vagy – motyogja, aztán keményen megcsókol.

Annyira belemerülök a csókjába azon tűnődve, hogy itt a konyhában vetkőztetem le, hogy alig hallom meg a telefonom csörgését.

– Fel kell venned? – kérdi Roman, és elhúzódik tőlem.

Felismerem a Briannek beállított csengőhangot, és mivel a helyzet még nem annyira forró, de valószínűleg hamarosan az lesz, valószínűleg ésszerű lenne, ha felvenném most. Az este hátralévő részében biztos annyira elfoglalt leszek, hogy már nem lesz rá időm.

– Igen – felelem. Leugrom Roman öléből, és felkapom a táskámat a pultról. Belenyúlok, és egyből megtalálom a telefonomat, majd a fülemhez emelem, miután fogadom a hívást.

– Szia, Brian – szólok bele vidáman, majd Roman felé lépek, és visszaülök az ölébe. Megfogja a csípőmet, és segít elhelyezkednem úgy, hogy oldalt üljek, aztán újra átölel. Állát a vállamra helyezi, és hallgatja a beszélgetésünket.

– Azt hiszem, most már hivatalosan elkezdhetsz Apunak hívni – mondja Brian a vonal másik végén, és az egész testem megfeszül. Roman is megérzi, és biztos vagyok benne, hogy azt is, hogy a légkör teljesen megváltozott körülöttem, ami megmagyarázhatja a szédülésemet.

– Megjöttek az eredmények? – suttogom a telefonba, mire Roman előrehajol, hogy jobban láthassa az arcomat. A szemembe néz, és kérdőn felhúzza a szemöldökét.

– 99,9 százalék az esélye, hogy a lányom vagy – feleli Brian, és a hangja olyan boldog – nem, nem is boldog, eufórikus –, hogy nem tehetek róla, de könnyek kezdik szúrni a szememet.

Bólogatok Roman felé, mire ő édes, mindent tudó mosollyal még szorosabban átölel.

– Lexi? – kérdezi Brian tétován.

– Igen – mondom rekedt hangon, és köhintek egyet, hogy megköszörüljem a torkom. – Itt vagyok.

– Jól vagy?

– Jól – biztosítom Briant… nem, az apámat. – Úgy értem… A szívem mélyén tudtam, hogy te vagy az apám, de ez… hűha. Most ez olyan valóságos.

– Szeretlek, Lexi – mondja apám erőteljesen, betörve szétzilált gondolataimba.

És ekkor elerednek a könnyek. Feltöltik a szemeimet, aztán a szemem sarkába folynak, hogy végigcsoroghassanak az arcomon.

Roman még szorosabban ölel, és alig bírok a telefonba suttogni. – Én is szeretlek.

Brian nem mond semmit, de hallom, ahogy remegve levegőt vesz, majd lassan kifújja. Oldalra fordítom a fejem, és a vállamba törlöm a könnyeimet.

– Szóval – szólal meg Brian uralkodva a hangján… valamelyest. – Gray azt javasolta, hogy holnapután este menjünk el valahova ünnepelni. Talán beszélhetnénk arról is, hogy fedjünk fel téged a világ előtt.

Forog az agyam, de már most tudom, hogy három estét egymás után lehetetlen lesz kivennem. Épp most ígértem meg Romannek, hogy elmegyek holnap a meccsére. A mai estét vele töltöm. Ha az azutáni estét is ki akarom venni, az már zúgolódást fog okozni.

– Meglátom, hogy el tudok-e szabadulni a munkából – mondom bizonytalanul a telefonba.

– Jól van – válaszol Brian vidáman. – De ha nem sikerül, választunk egy olyan estét, ami mindegyikünknek jó.

– Rendben – válaszolom. – De megígérem, hogy megpróbálom szabaddá tenni a péntek estémet.

– Fogadok, hogy az neked egy nagy éneklős este, mi?

– Igen – vallom be vonakodva. – Elég jó a borravaló péntek esténként.

– Akkor mit szólnál, ha mi mennénk a Darálóba péntek este, hogy mulassunk? Gray, Ryker és te is meghívhatod Romant. Én Georgiát hívom meg. Hallgathatunk énekelni, és kicsit ki is kapcsolódunk. Biztosíthatom, hogy tudomásul vesszük, hogy te dolgozol, de mégis, legalább mind együtt lehetünk.

– Tényleg? – kérdezem áhítattal, és könnyek fenyegetnek újra, mert ámulatba ejt, hogy milyen gyorsan egyesült a családom.

– Tényleg – nyugtat meg az apám. – Intézem Grayt és Rykert. Georgia biztos benne van. Tartsd egy pillanatig…

Összezavarodom, mikor apa elhallgat, és tompán hallom, hogy valakivel beszélget. Mikor újra vonalba kerül, azt mondja. – Rendben, Georgia azt mondja, hogy benne van, és az éneklések közti többi munkádat átveszi, hogy mulatni tudj velünk.

Döbbenten pislogok a meglepetéstől. – Georgia veled van?

– Nos… igen. –dadogja Brian. – Áthívtam őt ma este vacsorára.

– A te házadba? – kérdezem, ezúttal hamiskás hangon.

– Igen – sziszegi. – Felnőtt vagyok. Áthívhatok bárkit, ha úgy akarom.

Belekuncogok a telefonba. – Örülök… Apa. Georgia fantasztikus, és én örülök nektek.

Brian köhög, majd megszólal. – Jól van…Na megyek, és csinálok vacsorát Georgiának, de szeretnél a tulajdonosi páholyban ülni holnap a meccsen? Mármint, ha holnap nem kell menned dolgozni.

– Igazából – árulom el neki őszintén –, Roman megkért, hogy menjek el, és a jég mellett üljek az ő székein.

Most apa kuncog bele a telefonba, és hamiskás hangon így szól. – Ez a fiú rádkattant, igaz?

Kacagva Romanre pillantok, akinek fogalma nincs, hogy épp mit mondott apám. Aztán elmosolyodom és megjegyzem. – Azt hiszem, ez mindkét irányban igaz.

– Örülök, kicsim – motyogja. – Jól van, akkor most menj. Holnap beszélünk.

– Rendben, Apa – motyogom, ezúttal nem is botlik bele a nyelvem a szóba. – Holnap beszélünk.

Ahogy leteszem a telefont, lassan megfordulok, hogy szemtől szembe legyek Romannel. – Gondolom, a lényeget értetted.

– Nagyjából – feleli. – Brian már biztosan az apád, és pénteken este ünnepelni akar menni, de mivel a ma estét kivetted miattam, és holnap este megnézed a meccsemet, igazából a péntek estét már nem tudod kivenni.

– Nagyjából – ismétlem meg a szavait, de aztán könnyedén, megnyugtatóan rámosolygok. – De odajönnek a Darálóba péntek este, meghallgatják az éneklésemet, és Georgia elintézi a többi dolgomat a blokkok között, hogy legyen időm kikapcsolódni. És Brian téged is meghívott.

– Ha akarod, miért nem töltöd velük a holnap estét a tulajdonosi páholyban?– javasolja. – Úgy értem… ez azért hatalmas dolog, hogy bebizonyosodott, Brian az apád. Velük kellene töltened a holnap estét, és eljöhetsz majd a következő hazai meccsünkre, ha a beosztásoddal nem ütközik.

Ó, istenem, ez de édes, de teljesen szükségtelen. – Semmi esetre sem. Neked köteleződtem el először, és ünnepelni ugyanolyan jó lesz pénteken, mint holnap este lenne. Úgyhogy ma este a tiéd vagyok, holnap a te helyeden ülök a meccsen, szóval akkor is a tiéd leszek, pénteken pedig eljössz, és szórakozunk egyet az új családommal.

Roman összehúzza a szemöldökét, és hirtelen úgy tűnik, nagyon kellemetlenül érzi magát. – Nézd, Lexi… Én nem hiszem, hogy pénteken el kéne mennem.

– Mi? – kiáltok fel zavartan. – Miért nem?

– Ez olyan családi dolog – feleli.

– Igen? – vágom rá gyorsan. – Ez olyan csoportos dolog, és Brian, úgy értem, az apám kifejezetten téged is hívott.

Roman leveszi rólam egy kezét, megvakarja a tarkóját, és most úgy néz ki, mintha még kellemetlenebbül érezné magát.

– Mi a baj? – kérdezem halkan, és az arcához szorítom a tenyerem.

Egy pillanatra megszakítja a szemkontaktust, majd amikor újra rám emeli a tekintetét, eltökéltséget látok benne. – Nem érezném jól magam igazából abban a helyzetben.

– Miért nem? – kérdezem megdöbbenve, de aztán hirtelen világossá válik. – Gray miatt?

Roman megvonja a vállát. – Valami olyasmi.

– Nos, vagy igen vagy nem – szólalok meg frusztráltan, hogy úgy kell kihúznom belőle. Úgyhogy könyörgőre fogom. – Csak mondd el, Roman. Nagy lány vagyok, és tudom kezelni.

Sóhajt egy nagyot, és újra átöleli a derekamat, majd halkan megszólal. – Részben Gray miatt. Feszült a viszony köztünk, és nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne egy társaságban együtt lógni. Meg aztán kényelmetlenül érzem magam ezzel az egész család dologgal.

– Család dolog? – kérdem.

– Ez számodra egy különleges pillanat, és én még a legjobb napjaimon sem voltam soha egy család-típusú srác. Számomra ez idegen. Soha nem voltak összejöveteleim vagy ünnepléseim. Én mindig magányos farkas voltam. Jobb vagyok négyszemközti helyzetekben, szóval úgy próbáld elképzelni, hogy a szociális képességeim ilyen helyzetekben tényleg csapnivalóak. Vegyük még hozzá a nyomást, mivel ez egy hatalmas nagy dolog a számodra, hogy megtaláltad a családodat, és próbálsz kialakítani velük egyfajta kötődést, és én kényelmetlenül érzem magam ebben. Úgyhogy, ha neked nem okoz gondot, tényleg szeretném kihagyni a pénteki találkozást mindenkivel.

A gyomrom elnehezedik a Roman szavai miatt érzett csalódástól, és bár nem tetszik, meg tudom érteni. Úgy értem... Legalábbis megpróbálom megérteni, hogy ő honnan származik.

Nagyjából.

Vagyis, nem igazán.

Számomra a család mindig is fontos volt. Nem volt nagy családom, de anya és én közel álltunk egymáshoz. Rendesen megünnepeltük a szülinapokat, a karácsonyt, a halloweent. Szerettük egymás társaságát.

És most újra itt vagyok Briannel és Grayjel. A gondolat, hogy velük töltsek egy estét, nevetgélve, beszélgetve és jobban megismerve egymást, hogy eljönnek és támogatnak, míg éneklek… hát, csak igazából a mindent jelenti nekem.

De úgy látszik, hogy Romannek ez tényleg nem jelent semmit. Vagy inkább lehet, hogy érti, csak nem merül el benne, mert ez kizökkentené őt a komfortzónájából.

Még csak a kapcsolatunk elején járunk és teljesen megértem, milyen kínos lehet ez neki. Azt remélem, ahogy haladunk majd, talán egyre jobban megbarátkozik ezzel a helyzettel, és talán apró lépésekkel fogunk haladni. Például meghívhatom Briant magamhoz vacsorára, és Roman is átjöhetne.

Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk oldani, és abban is biztos vagyok, hogy hamarosan Roman is hozzászokik a gondolathoz.