25.-26. Fejezet

 

25. fejezet

LEXI

 

Fordította: Mandy

 

Újra ránézek a telefonomon az időre, majd az üzenetekre, hogy megnézzem, Roman még mindig nem válaszolt-e, majd frusztráltan fújtatva Georgiára pillantok, aki az íróasztalánál ülve intézi a papírmunkáját. Felállok az egyik olcsó, használtan vásárolt vendégszékből és odaszólok neki. – Hazamegyek. Fogalmam sincs, hogy hol van, vagy mi történik.

Georgia egy kedves mosollyal felnéz rám. – Ó, drágám, biztosan minden rendben van.

És én remélem, hogy így is van. Romannek kellett volna értem jönnie ide a Darálóba, mire végzek a műszakommal este fél hatkor.

Ez pedig már negyvenöt perccel ezelőtt volt.

Úgy érzem, mintha alig töltöttünk volna időt együtt és szerintem ez olyasmi, amihez hozzá kell szoknom, ha egy profi sportolóval fogok randizni. DC-ben volt múlt szombat este meccsen – azon az estén, amit csak úgy emlegetünk, hogy a “cici ügy’” meccs – és csak egyetlen napra jött vissza, mielőtt elindult a következő meccsekre Atlantába, aztán pedig Nashville-be. Aznap, mikor visszajött, edzenie kellett, nekem pedig este dolgoznom, így az együtt töltött időnk abból állt, hogy ott ült a Darálóban és hallgatta, ahogy zenélek. Mondjuk, ez nem igaz… Nálam maradt éjszakára, és biztosan mondhatom, hogy egyikünk sem aludt túl sokat, utána pedig megint elutazott.

Ma jött vissza a városba, és most két napig nem lesz meccse. Az volt a terv, hogy eljön értem, és egy igazi randira megyünk: vacsora és mozi. Hát, és aztán lenne szex is, mert… helló, Romanről van szó, és lehet, hogy függőségbe kerültem a testével.

Habár az utóbbi néhány napban csak pár pillanatra láttuk egymást, folyamatosan kapcsolatban voltunk. Hívások, üzenetek, emailek, még FaceTime is, amibe lehet, hogy beletartozott egy nagyon késő esti szex show is, amit én mutattam be neki, mivel állandóan azon nyafogott, hogy hiányzik neki a testem. Persze nem tudtam nemet mondani neki, és mindkettőnk kölcsönös kielégülésével ért véget a hívás.

De most aggódok, mivel negyvenöt percet késik hívás és üzenet nélkül, és az én hívásaimra és üzeneteimre sem válaszol. Legfőbb aggodalmam, hogy valami rossz történt vele, és már a legrosszabbakat képzelem, mint például autóbaleset vagy ilyesmi. Másodsorban azon aggódom, de próbálom bebeszélni magamnak, hogy ez nevetséges, hogy Roman végzett velem.

Ez nevetséges.

Tudom.

De mégis… egy aggodalom. Miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, még mindig maradtak lyukak, amiket úgy tűnik, nem lehet betömni. Ilyen nevezetesen a Gray és közte lévő ellentét, ami nem javult semmit, de legalább nem is eszkalálódott. Gyakorlatilag azzá vált, hogy mindketten nekem morogtak egymásról. Mindketten eléggé jól érzik magukat velem ahhoz, hogy panaszkodjanak a másikra.

Múlt szombaton Gray tette ezt, ahogy Roman gondolta is, hogy megteszi, és felhívott engem, hogy elmesélje, Roman aláírta azt a mezt. Nos, az ő szavaival, a mellét írta alá. Roman története egy kicsit más volt, hogy nő meze a melle felett volt. Szemantika, tudom, de mindketten megsértődtek a másik tettén, én pedig két oldalról kaptam a híreket.

Azon az egy estén, amit Romannel töltöttem a héten, kicsit ingerült voltam, hogy elrontotta a drága közös időnket, mikor úgy érezte, hogy Grayről kell szónokolnia, aki pénzbírságot szabott ki rá amiatt a Schultz ütés miatt. Állítólag Gray ötezer dollárra bírságolta meg, de mikor újranézte a filmet, úgy érezte, sokkal szörnyűbb volt, mint eredetileg gondolta, így felemelte tízezer dollárra. Roman meg volt győződve róla, hogy azért büntette meg, mert randizik a húgával, és kiakadt, mert nem ugrik az első füttyszóra, és valószínűleg a hormonok is közrejátszottak.

És mi az én szerepem ebben az egészben?

Csak hallgatok és csendben maradok. Nem avatkozom bele, és nem mondok véleményt. A legtöbb, amit tehetek, hogy együttérzek mindkettőjükkel, és imádkozom Istenhez, hogy idővel mindketten nőjenek fel, és hagyják maguk mögött ez a baromságot, mert már tényleg kezd kimeríteni.

Ez az oka, hogy kicsit kételkedem Romanben.

Lehet, csak nem hiszi, hogy megérem az erőfeszítést a személyes kapcsolatom miatt a tulajdonossal és a vezetőséggel. Lehet, hogy azért nincs most itt, hogy felvegyen, mert nem teszi boldoggá az a csomag, ami a családi kötődésemmel jár.

Vagy lehet, hogy rájött, hogy az élet jobb volt, amikor szabadon írhatta alá a nők melleit, és nem volt elköteleződve egyetlen nő felé.

Valószínűleg ez lehet az.

Elönt a düh, és tudom, hogy ez irracionális. De azzal érvelek, ez elég durva, hogy nem jelent meg, nem hívott fel, csak faképnél hagyott ezekkel az aggodalmaimmal. Azt leszámítva, hogy komolyan megsérült – és lássuk be, erre tényleg nagyon kicsi az esély – nincs igazából mentsége arra, hogy ennyit késsen, és ne tájékoztasson a programjáról.

– Hazamegyek – csattanok fel Georgia felé, aki felkiált meglepetésében, aztán gyorsan feláll az asztalától.

– Édesem – mondja, és kinyújtja a karjait felém. – Akarod, hogy lemondjam a vacsorát Briannel, és elmenjünk mi ketten valahova? Iszunk egy kis bort, szapuljuk a férfiakat vagy ilyesmi?

Felhorkanok. – Te semmivel nem tudnál hozzájárulni ahhoz a beszélgetéshez. Te és az apám annyira rá vagytok kattanva egymásra, hogy hánynom kell tőle.

Georgia csilingelő hangon felnevet, de a szemében továbbra is aggodalom csillog, és nem évődik velem. – Komolyan… Te meg én elmehetünk valahova ma este. Már elég rég volt, mikor utoljára boroztunk és csak élveztük egymás társaságát.

Elmosolyodom, megkerülöm az asztalt, és megölelem Georgiát, közben a fülébe suttogom. – Szeretlek a felajánlkozásért, de őszintén… Azt akarom, hogy te meg apa menjetek szórakozni ma este, és érezzétek jól magatokat. Fellelkesít, hogy ilyen boldognak látlak titeket egymással.

Belémfúrja ujjait elismerő szorításként, aztán elhúzódunk egymástól. Aztán oldalra billenti a fejét, és megkérdi. – De hogy egy pillanatra komolyan beszéljünk, nem zavar, hogy randizok az apáddal, ugye?

– Istenem, dehogy – magyarázom gyorsan. – Miért zavarna?

– Hát, mert ő olyan begyöpösödött és vaskalapos, én pedig teljesen elrontom őt, és továbbra is el fogom. Csak azt akarom, hogy tudd, ha úgy érzed, fel kell lépned, és megvédened az erényét, én megérteném.

És egy rövid pillanatra megfeledkezem a Romannel kapcsolatos gondjaimról, és őrült nevetésbe kezdek. Megragadom Georgiát, újra megölelem és közlöm vele. – Remélem, hogy elrontod. Szüksége van egy kis szórakozásra az életében.

– Úgy legyen, hugi – motyogja, és újra szétválunk.

Az irodája ajtaja felé fordulva lazán visszaszólok a vállam felett. – Ha Roman feltűnne, mondd meg neki, hogy azt üzenem, kapja be.

– Tényleg azt akarod, hogy ezt mondjam neki? – kérdi szkeptikusan.

– Nem – morgok a vállam felett. – Csak mondd azt, hogy belefáradtam a várakozásba, hogy királyi őfelsége megtiszteljen a jelenlétével és hazamentem.

– Nem egészen így fogom neki mondani – mondja Georgia nevetve. – De azt tudatom vele, hogy hol vagy.

– Holnap találkozunk – köszönök el erőltetett kedvességgel, ahogy kilépek az irodájából.

 

—

 

Kilenc órára már rajtam van a pizsama – egy kényelmes vajsárga gyapjúpizsama kis fehér báránymintákkal –, és a bolyhos zokni. Csinálok egy csésze forró csokit a Keurig gépemen. Egy kicsit híg és nem olyan jó, de túl lusta vagyok a hagyományos módon elkészíteni. Emellett ez még valahogy passzol is a mostani frusztrált és dühös hangulatomhoz, úgyhogy ezt választom.

Egyik kedvenc filmem, az Igazából szerelem mellett döntök, mivel a frusztrációm ellenére örök optimista vagyok, elhelyezkedem a kanapén egy puha kötött pléddel, amit néhány éve anya készített nekem. Lehet, hogy csak beképzelem, de számomra még mindig kicsit az otthon illatát árasztja.

Egy bizonytalan kopogás az ajtómon épp akkor hallatszik, mikor bekapcsolom a tévét, és számba véve a jelenlegi érzéseimet, őszintén nem vagyok meglepve. Tudtam, hogy valamikor fel fog bukkanni.

Sóhajtva leteszem a távirányítót a dohányzó asztalra, és felállok a kanapéról. Ahogy átvágok a kis lakásomon, azon tűnődöm, hogy folytatjuk Romannel. Lehet, hogy részeg, miután úgy döntött, hogy elmegy inni a fiúkkal, és elvesztette az időérzékét, és azt is elfelejtette, hogy találkája van velem. Lehet, hogy valami fontos jött közbe, ami megakadályozta, hogy kapcsolatba lépjen velem, habár az igazat megvallva nem is tudnék róla, hogy megpróbálta-e mostanában, mivel kikapcsoltam a telefonomat abban a pillanatban, ahogy hazaértem.

Ahogy megfogom a kilincset, megacélozom magam, hogy fenntartsam az ingerültségemet vele szemben, pedig tudom, hogy egyetlen lágy pillantásra el fog olvadni a haragom, aztán kinyitom az ajtót.

Az egész arcára kiülő haraggal találom szembe magam. – Van valami oka, hogy nem fogadod a hívásaimat?

– Nem tudtam, hogy hívsz – mondom megvonva a vállamat. – Kikapcsoltam a telefonomat.

– Komolyan? – kérdezi mindkét szemöldökét felvonva. – Szóval így játszod ezt?

– Aha – csupán ennyit mondok.

– Legalább bejöhetek? – kérdi fogcsikorgatva.

– Persze – válaszolok újabb vállvonogatással, és hátralépek az ajtóból, hogy be tudjon jönni. – De gyors legyen, mert ma este forró randim van Hugh Granttel és LiamNeesonnal.

– Mi? – puffog, ahogy felém fordul, teljesen összezavarodva.

– Ó, te biztos nem tudsz róluk semmit – mondom édesen. – Két férfi, akiknek világos a fontossági sorrendjük.

– Jézusom, Lexi – morogja frusztráltan. – Ne haragudj, hogy késtem…

– Úgy három és fél órát – morgok rá vissza.

A düh eltűnik a szeméből, és a bocsánatkérés ellágyítja az arcát. – Tényleg nagyon sajnálom. Lefeküdtem szundítani edzés után. Még ébresztőt is beállítottam a telefonomon, de kurvára elfelejtettem kikapcsolni a rezgést. Egyszerűen nem hallottam meg.

Nem szólok egy szót sem, és nem is tudatom vele, hogy ezen a ponton igazából megkönnyebbültem, hogy itt van, és hogy egyszerűen nem hallotta az ébresztőjét, így lekéste és átaludta a randinkat. De egy kicsit még hagyom vergődni.

– Körülbelül egy órája ébredtem fel, és azonnal megpróbáltalak hívni – folytatja a magyarázkodást. – De nem válaszoltál.

– Ki volt kapcsolva a telefonom – emlékeztetem.

Rámpillant, és folytatja. – Kirohantam a házból, és a Darálóba mentem. Georgia mondta, hogy nem vagy ott, és végig kellett hallgatnom, hogy megmossa a fejemet. Utána jöttem ide.

Roman olyan frusztrálnak hangzik, annyira ki van borulva, szerintem most jön rá először, hogy a kapcsolatok nem mindig csupa móka és kacagásból állnak, hogy a mérgem teljesen elpárolog, és e pillanatban mélyen együttérzek vele.

– Georgia tényleg keményen bánt veled? – kérdezem együttérző mosollyal, ahogy felé lépek.

– Igen – túlozza el egy duzzogással. – Abból kiindulva, ahogy nekem esett, biztos voltam benne, ha idejövök, azt fogod mondani, hogy tűnjek el örökre.

– Szegény bogaram – búgom, szintén eltúlozva, mielőtt hozzálépnék. Átölelem a derekát, és arcomat a mellkasa közepére szorítom.

Karjai automatikusan körbevesznek, és egy gyors puszit nyom a fejemre. – Megbocsátottál?

– Igen – mondom neki hezitálás nélkül, mert ezt már abban a pillanatban eldöntöttem, mikor elmondta, hogy elaludt. Úgy értem, kivel nem történt meg ilyesmi az életében?

– Maradhatok éjszakára, és lehet békülős szex? – kérdi reménykedve.

Kuncogva megszorítom. – Persze, ha ez az, ami boldoggá tesz.

Roman elenged az öleléséből, és a karjait a vállamra teszi, eltol magától annyira, hogy az arcomba nézhessen. – Te teszel teljesen boldoggá, az ágyban és azon kívül is. Tényleg nagyon sajnálom.

– Már mondtam, hogy megbocsátottam. – mondom neki halkan, és imádom, ahogy az arca látványosan ellágyul a megkönnyebbüléstől és reménytől, hogy valami “több” lehet neki, mint ami eddig volt életében.

– Menjünk, békülősszexeljünk most.

 

—

 

– Közel vagyok – motyogja Roman, miközben a nyakamat csókolgatja ki-be mozogva bennem, hosszú és lassú siklásokkal, egy látványos kielégülés határán. – Mondd, hogy te is közel vagy.

– Közel vagyok – lihegek, az egész testem remeg ettől a fantasztikus szeretkezéstől. Már kétszer elélveztem tőle, először a szájával a lábaim közt, amiről azt gondolom, úgy érezte, további bocsánatkérésre van szükség, aztán újra, mikor megfordított a matracon, felhúzott négykézlábra, és gyorsan megdugott hátulról. Másodszorra hihetetlen gyorsan elmentem, összeomlottam az azt követő szédüléstől, majd a meglepetéstől csak ziháltam, mikor kihúzódott, átfordított és újra belém hatolt.

Azóta lassított a sebességen egy ritmikus hullámzásra, ami szerintem arra szolgált, hogy bemutassa állóképességét, valamint meghosszabbítsa ezt a leírhatatlan érzését annak a teljes kapcsolódásnak, amit jelen pillanatban érzünk.

Roman szája elindul a nyakamról az államra, majd lecsap a számra egy mély, lassú csókkal, ami passzol a lökéseihez. Nem tehetek róla, de egy mély nyögés feltör a mellkasomból a torkomon át, és átgördül a nyelvemről az övére. Ettől a csípője előrelendül, és mélyen belémcsapódik, amitől újra megrázkódom. A testem megrándul az orgazmus erejétől, és a nyögésem mélyebbé, állatiasabbá válik. És mintha csak az orgazmusom lángja meggyújtaná Romanét, visszahúzódik, majd még egyszer mélyen belémmerül, kezei belemélyednek a csípőmbe, és a helyemen tartanak. Csípőjét az enyémhez dörzsöli, és a száját elhúzza az enyémtől, mikor ő is elélvez. Roman hátrahajtja a fejét, szorosan becsukja a szemét, és hosszan kifújja a levegőt, ahogy élvez… remeg a teste, ujjai a bőrömbe vájnak, arca a tökéletes öröm maszkja.

Olyan csodálatos… Érzem, ahogy az eufória viharavégigsöpör rajtam, és ennek nincs köze ahhoz, ami a testünk között történt, hanem csak ahhoz, amit a szívünkkel tettünk.

Később, miután a pulzusunk lenyugszik, Roman rövid időre felkel, hogy elintézze az óvszert, átöleljük egymást, és mélyen betemetkezünk a takarók alá. Az oldalunkon fekszünk, testünk szorosan simul egymáshoz, végtagjaink össze vannak keveredve.

– Többet kéne vitatkoznunk – mondom a sötétségbe, majdnem önelégültnek érzem magam, hogy túljutottunk ezen a kis akadályon.

Roman egy pillanatig csendben marad, várom, hogy visszavágjon az ugratásra, de ahelyett ezt mondja. – Te nem olyan nő vagy, akibe könnyű beleszeretni.

Ez annyira meglep, hogy a testem kicsit megrándul, amitől szorosabban ölel át a karjaival. Azonnal magyarázkodni kezd. – Csak azt mondom… Olyan érzésekre késztetsz, amik annyira újak és idegenek, hogy az idő felében arra próbálok rájönni, hogy mi a franc történik velem.

Megnyugszom, ahogy megértem, mit mond. Romannek soha nem volt olyan kapcsolata, ahol az idejével és a figyelmével tartozott valakinek. Soha nem kellett valakinek elsőbbséget adnia, és most próbálja megtalálni az egyensúlyt. Magamban szélesen elmosolyodom, mert bár tudom, hogy pillanatnyilag ez küzdelem a számára, de akármilyen nehéz is, akkor is át fogja küzdeni magát ezeket az érzelmeken, hogy működhessen velem a dolog.

Amit én akarok mondani neki, azt nem lehet. Én is el akarom mondani neki, hogy belé sem könnyű beleszeretni. A kapcsolatunkat nehezíti, hogy képtelen megadni bizonyos dolgokat, például, hogy időt töltsön a családommal vagy a kimerítő munkabeosztása, ami napokra elszakítja tőlem. Nem említem neki a frusztrációmat miatta és Gray miatt. Nem mondom el neki, hogy napi szinten aggódom amiatt, hogy képesek leszünk-e eljutni oda, ahol az életemben tudhatom az összes embert, és ők tisztelni fogják-e egymást. Nem mesélem el neki a nyomást, hogy ezek miatt a dolgok miatt fáj a gyomrom és néha nem tudok aludni éjszaka.

Ehelyett csak közelebb bújok hozzá, és csak annyit mondok. – Egyre könnyebb lesz, Roman.

Meglep, mikor azt feleli. – Ha nehéz lenne, mindenki ezt tenné. Mint egyfajta kihívást.

Felemelem a fejem, amit a nyakába temettem. Bár nem látom őt a sötétben, megpróbálom elképzelni, milyen arcot vág. Nyitott és azt akarja mondani, hogy kicsit megpróbálná elmélyíteni?

Egyértelmű válasz hiányában csak előre merészkedhetek és feszegethetem a határait, ahol ez indokolt. – Tudod, hogy a szülinapom jövő héten lesz, ugye?

Hallom a hangján, hogy mosolyog. – Igen. És tökéletes ajándékom van a számodra.

Jól van, ez jó érzés, hogy már gondolt rá.

– Apa szülinapi vacsorát rendez nekem nála – mondom gyorsan a sötétségbe. – Meghívja Georgiát és persze Rykert, Grayt, és a lányok is ott lesznek. Ez lesz az első alkalom, hogy találkozom Rubyval és Violettel és nos… szeretném, ha te is jönnél.

Először nem válaszol, a csend nehéz és nyomasztó. A hüvelykujja, ami eddig lustán simogatta a derekam bemélyedését, tovább mozog és végül… egy megadó sóhajjal megszólal. – Persze. Szeretnék elmenni.

– Tényleg? – kérdem, és képtelen vagyok elrejteni az örömömet.

– A te szülinapod lesz – motyogja. – Emiatt kivételt fogok tenni.

Hmmmm…ez talán nem az, amit hallani akartam, de kezdetnek nem rossz. Úgy gondolom, amint Roman felveszi ezt a családi dinamikát, és feltételezve, hogy Gray és ő megtanulják legalább udvariasan tisztelni egymást, biztos vagyok benne, hogy jól be fog illeszkedni.

 

26. fejezet

BRIAN

 

Fordította: Mandy

 

– Lexi néni – mondja Ruby megrántva Lexi kezét. – Van otthon egy pók-gyűjteményem. És akarok egy patkányt, de apa nem engedi. Te szereted a pókokat és a patkányokat?

Lexi tekintete jobbra kúszik, ahol Ryker ül kényelmesen egy fotelben, sörrel a kezében, és elvigyorodik, mikor látja, hogy a férfi enyhén megborzong a pókok említésére.

Visszanéz unokahúgára, aki lehet, hogy nem vér szerinti, de határozottan szerelemből és házasságból van itt, és komolyan így szól. – Őszinte leszek Ruby, én nem rajongok a pókokért. De a patkányok rendben vannak. Értem, hogy nagyon értelmesek.

RubyRyker felé fordul egy fölényes pillantással. Erre a férfi felhúzza a szemöldökét, és megszólal. – Megengedtem a pókokat. Nem fogom megengedni a patkányokat.

Elfojtom a nevetést, mikor Ruby a szemét forgatja az apjára, aztán visszafordul Lexihez, és azt javasolja. – Neked lehet patkányod, és eljöhetek hozzád játszani vele.

– Jaj, nem – mondja gyorsan Lexi, és ujjával Ruby orrára koppint, aztán visszacsúszik a kanapé párnájára, és nekidől a mellette ülő Romannek, aki sokkal nyugodtabbnak tűnik, mióta befejeztük a vacsorát. – Nem lehetnek patkányok a házamban, de határozottan támogatlak a kampányban, hogy meggyőzd az apukádat.

Ruby rávigyorog Lexire, és még Roman is halványan elmosolyodik. Kicsit erőltetett, de legalább az már egy mosoly.

Meg kell hagyni, elismerésem a srácnak, hogy eljött, főleg azok után, hogy ismerem a családi hátterét, mert Lexi elmondta, ahogy azt is, hogy várhatóan kényelmetlenül fogja érezni magát, mivel a főnök lányával randizik. Ha még hozzávesszük a közte és Gray közti feszültséget is, nem lettem volna meglepve, ha elutasítja a meghívást, hogy velünk ünnepelje Lexi szülinapját.

Mármost az, hogy nem lettem volna meglepve, ha nem jön, nem jelenti azt, hogy ne akadtam volna ki teljesen. Hiszek abban, hogy úgy lehet felmérni egy férfi jellemét, hogy hogyan kezeli a nehézségeket, és hálás vagyok Romannek, gerinces férfinek tűnik, akinek fontos Lexi. Ez rá nézve jó, mert én is ugyanúgy kész vagyok visszavonni a támogatásomat a kapcsolatuk irányában, ha nem lenne hajlandó annyi munkát beletenni, amennyit Lexi érdemel.

A lány beilleszkedése ebbe a családba majdnem teljesen simán ment, így néha nehéz emlékeznem arra, hogy mindenkinek stresszes volt. Lexi elfogadott minket, mi elfogadtuk őt, és még a nyilvánosság is hihetetlenül támogató volt, miután bejelentettük. Addig, amíg Roman is beáll a sorba, Lexi egy boldog nő maradhat, és ez engem is boldoggá tesz.

A tekintetem jobbra siklik, ahol Gray ül egy fotelben Rykerrel szemben. Violet az ölébe kucorodott, és kezét Gray hasán pihenteti. Mióta Gray különösen közel került Ryker mindkét lányához, Violet gyakorlatilag Gray árnyékává vált. Nem csak azért, mert terhes Violet hamarosan megszülető húgával, hanem mert amikor Gray belépett a család életébe, hatalmas terhet vett le Violetről, aki egyfajta pótanyja lett a kishúgának, mikor az anyjuk kilépett az életükből. Amikor Gray Ryker világának része lett, olyan néma parancsnoksággal lépett be a feleség és a mostohaanya szerepébe, hogy Violet újra kislánnyá változhatott. És emiatt különösen közel került Grayhez.

Igen, ez a szülinapi ünnepség elég szépen alakul, még ha a dolgok Gray és Roman között kicsit erőltetettek is. Persze udvariasak voltak egymással, de közvetlenül nem beszélgettek, és lényegében tudomást sem vesznek egymásról.

Nos, hát… apró lépések.

– Hát, nem tudom, ki hogy van vele, de én készen állok egy kis szülinapi tortára – jelenti ki Georgia, és megpaskolja a vállamat. A mellettem lévő fotel karfáján ült, miután visszavonultunk a nappaliba vacsora után. Az én nőm – igen, Georgia most már a szó minden értelmében az – csodálatos vacsorát főzött Lexinek, és egy fenomenális vörös bársonytortát, ami a szülinapos kedvence.

– Juhé – kiabál Ruby és fel-le ugrál. Már azóta szemezett a tortával, mióta megérkezett.

– Akarsz segíteni? – kérdi tőle Georgia, és nyújtja felé a kezét. Rubynak gondolkodnia sem kell, átrepül a szobán, és megfogja Georgia kezét.

– Te is szeretnél, Violet? – nógatja Gray, és végigsimítViolet fején. A kislány csak bólint, és feláll Gray öléből majd elindul Georgia és a húga után a konyhába.

Lexi is feláll, de ő a másik irányba fordul. – Gyorsan kimegyek a mosdóba. Tele hólyaggal elfújni a gyertyákat katasztrofális lehet.

Felnevetek a lányomon és a humorán.

Roman is vigyorog sokatmondóan, de elégedetten, ami azt jelenti, hogy ő is imádja a lány humorát.

Egy gyors pillantás Grayre, és ugyanazt az elismerő kifejezést látom az arcán, hogy végre van egy családtagunk, aki mindig megnevettet minket.

– Hozok még egy sört – áll fel Ryker, tekintete végigpásztázza a szobát. – Kér valaki valamit?

Mindenki a fejét rázza, és ahogy kimegy, Gray felém fordul és megszólal. – Véglegesítettem a kereskedelmi jelentési ajánlásokat, és holnap eljuttatom hozzád.

Magamban elmosolyodom, mert Gray soha nem tud igazán elszakadni a munkától, ami azt jelenti, hogy apja lánya. De finoman elterelem a figyelmét, mert most nem a munka miatt vagyunk itt, hanem inkább, hogy pihenjünk és megünnepeljük Lexi születésnapját. És egy jó alkalom lehet arra is, hogy Gray és Roman kapcsolatba kerüljenek.

– Biztos vagyok benne, hogy alapos munkát végeztél, és alig várom, hogy átnézzem – mondom neki, aztán a tekintetem Roman felé fordítom. – És mik a titkos terveid Lexivel holnapra? Nagyon izgatott.

Ma ünnepeljük Lexi születésnapját, de igazából holnap lesz majd, és Roman azt mondta neki, hogy van egy nagy meglepetése a számára. Erről csacsogott nekem korábban, miközben Roman csak figyelt önelégült magabiztossággal, hogy így kitett magáért.

Roman megmozdul a kanapén, előrehajol, és a térdeire könyököl. Az arca kifürkészhetetlen, amikor megszólal. – Hát, egy igazán romantikus estében reménykedtem a lányoddal, befejezve valamivel, amin már hetek óta dolgozom, de úgy néz ki, hogy ehelyett egy komoly beszélgetésünk lesz arról, mi várható a közelgő kilépésem kapcsán a csapatból. Biztos vagyok benne, hogy ezzel kapcsolatban mindent olvashatsz holnap.

Az egész testem megmerevedik, és szédítő hidegség söpör végig a szobán. Oldalra fordítom a fejem és látom, hogy Gray arcára egy halvány vigyor ül ki, amit kétségbeesetten próbál elnyomni, mielőtt még meglátom.

– Gray? – kérdezem zavartan Roman utalása miatt, hogy ez meg lesz említve a kereskedelmi jelentésben. Mivel kizárólag Gray hatáskörébe tartozik, hogy kereskedelmi ajánlásokat és végső döntéseket hozzon annyi tanácsadás után, amennyit szeretne, általában véve erős a gyanúm, hogy mi sül ki ebből. Próbáljuk eladni a gyenge játékosainkat, hogy erősítsük a csapatot, de Roman Sýkora nem gyenge játékos.

Egy közömbös vállrándítással Gray csak annyit mond. – Csak felderítjük a lehetőségeinket.

Mielőtt még válaszolni tudnék, Roman szólal meg halk, de halálosan komoly hangon. – Amibe beletartozik, hogy felhívtad az ügynökömet tegnap, hogy “megérdeklődd”, érdekelne-e, hogy jó áron elmenjek ettől a csapattól. Szóval nyilvánvaló, hogy a nevemet meg fogod találni holnap a jelentésben.

Hirtelen düh ver gyökeret bennem Gray irányába, nem azért, mert ilyesmit csinálna, mivel minden játékos szabad préda a kereskedelmi határidők közeledtével, hanem mert nyilvánvaló, hogy nem komolyan érdeklődött. Rohadt jól tudja, hogy Roman nem az a játékos, akinek elengedése a csapatból jogszerűen megfontolás alatt áll, ez csak arra volt jó, hogy megmutassa neki, ki is a főnök.

Őszintén, per pillanat egy kicsit csalódott vagyok Grayben, és ez olyan érzés, amit ritkán éreztem a lányommal szemben.

Gray és Roman mögötti mozgásra leszek figyelmes, és látom, hogy Lexi jön vissza a nappaliba. Azonnal ledermed, mikor meghallja Gray Romanhez intézett szavait. – Nem kellene, hogy meglepjen téged, Roman. Nyilvánvaló, hogy egyik tanácsomat sem fogadtad meg, és valahogy meg kell értetnem veled, hogy te egy fizetett sportoló vagy, én pedig a főnök.

Roman tiszteletlenül felnevet, és így válaszol. – Én azoktól az emberektől fogadok el tanácsokat, akiket tisztelek.

Gyorsan Lexire pillantok, akinek elsápad az arca, ahogy hallgatja a beszélgetést. Rámnéz, és már nyitom a számat, hogy leállítsam ezt a társalgást, mielőtt elfajulnak a dolgok, de Lexi alig láthatóan megrázza a fejét, szemei összeszűkülnek, ahogy hol Romanre, hol Grayre néz, és egyikük sem veszi észre, hogy ő ott áll.

– Ha csak egyetlen pillanatra nem lennél úgy eltelve magadtól – csattan fel Gray ádázul – megértenéd, hogy ez egy csapat és ez az egész sokkal fontosabb, mint a te túlértékelt egoista éned.

Roman arca vörösre vált a dühtől, és ugyanolyan hevesen vág vissza. – És ha te csak egy pillanatra is leszállnál a magas lóról, és abbahagynád a büntetésemet mindenféle régi vétségek miatt, lehet, hogy meg is kapnád, amit akarsz tőlem.

Gray visszamorog neki valamit, de ebben a pillanatban észreveszem, hogy Lexi arckifejezése teljesen zavarttá és csalódottá válik, majd csendben kifordul a nappaliból, kisétál a látóteremből, de tudom, hogy a bejárati ajtó felé indult.

Nem hívom fel a figyelmüket Lexi küszöbön álló távozására, inkább felállok a székemből, aminek hatására csend lesz a szobában.

– Hova mész? – kérdezi Gray halkan és meglepődve, és talán kicsit bosszúsan is, amiért belement ebbe a kicsinyességbe.

– El tőletek, gyerekesek vagytok – csattanok fel, és rájuk sem nézve megyek Lexi után.

A folyosó már üres, mire kiérek, halkan kisurranok a bejárati ajtón, és meglátom őt sétálni a hosszú, sötét kocsibejárón, teste összegörnyed a jeges hidegben.

Letrappolok, hogy utolérjem a lányomat, melléosonok, és felveszem a tempóját, közben átkarolom a vállát. Mire ő megáll félúton, elhúzódik tőlem, és könnyes szemmel felém fordul.

– Mi a fene baja van ezeknek? – kérdi mérgesen, és megkönnyebbülök a hangulatától. Nem tört össze. Csak dühös.

– Úgy viselkednek, mint két csitri – felelem neki egyszerűen.

– Áá– mondja frusztráltan, és dobbant a lábával. – Miért nem tudják csak egyszerűen a kedvemért elviselni egymást? Úgy értem, mennyire lehet nehéz, hogy kedvesek legyenek egymással a szülinapomon?

Megvonom a vállam, mert ha tudnám erre a kérdésre a választ, akkor ez az egész szarság meg sem történt volna. – Gyanítom, mindkettőjüknek nagyon fontos vagy, de hagyják, hogy a kicsinyes nézeteltéréseik ezt beárnyékolják.

– Hát, örülök, hogy legalább van valaki a családban, akinek még megvan a kibaszott józan esze – motyogja, aztán bocsánatkérően lehajtja a fejét. – Ne haragudj… bocsáss meg a kifejezésért.

A vállára teszem a kezem, és bátorítóan megszorítom. – Figyelj, drágám… ez az egész még új, és mindenki próbálja megtalálni az útját.

– Nem – mondja mérgesen. – Már heteink voltak arra, hogy megbirkózzunk ezzel. Hetek, amikben Roman eljött és gondoskodott rólam és hetek, amikben Gray befogadott egy új testvért az életébe. Heteik voltak, hogy túllegyenek ezen a szaron, és már kibaszottul belefáradtam azt hallgatni, ahogy ezek szétszedik egymást, miközben próbálom támogatni őket, hogy a véleményük számítson valakinek, egész végig egy vékony szálon egyensúlyozva, hogy nehogy bántsam őket, mikor épp a szart is kiverném belőlük.

Kuncogok, majd felnevetek, mert ahogy elképzelem Lexit e tevékenység közben, az épp olyan vicces, mint tetszetős.

– Talán most van itt az ideje, hogy kifejezésre juttasd az érzéseidet – javaslom neki. – Lehet, hogy fel kéne hagynod azzal, hogy a kedveset játszod feléjük.

Egyfajta eltökéltség költözik Lexi tekintetébe, kihúzza a vállát, felemeli az állát, ami pontos mása az enyémnek. – Igazad van. Add oda a kocsikulcsodat.

– Mi? – kérdezem bambán, ahogy a zsebembe nyúlok.

– Elmegyek – mondja kedvesen, de fenyegetés hallatszik a hangján. – Te visszamehetsz és elmondhatod mindenkinek, hogy köszönöm a szeretetteljes születésnapot, és ha esetleg nem értenéd, most szarkasztikus voltam.

– Jól van – mondom lassan, és a kezébe adom a kulcsaimat. – És igazából mit akarsz, mit mondjak nekik?

– Mondd nekik, hogy kapják be – feleli, és elindul a garázs felé, ami a ház jobb oldalán áll, egy üvegezett kis úttal kapcsolódva hozzá. – Feltételezem, van valami módja, hogy kinyisd a garázst kívülről, hogy ne kelljen visszamenjek a házba, ugye?

– Van egy kód panel – mondom neki, és utánamegyek.

– Rendben – mondja, és a hangja most már határozott, így már szinte sajnálom Romant és Grayt, bármilyen leckét is fog adni nekik. – Mondd meg nekik, hogy addig egyikőjük sem léphet velem kapcsolatba, amíg nem oldják meg a szarjaikat. Ha nem tudják, akkor… akkor mondd meg nekik újra, hogy kapják be, és éljenek boldogan.

Vigyorgok magamban, mert Lexi kurvára imádnivaló így dühösen, és kétségem sincs, hogy minden szót komolyan gondol. Ez a lányom eléggé magabiztos, hogy soha ne érje be kevesebbel, mint amit megérdemel, és ezért nem is hibáztatom őt. Megérdemli a világot is.

Perceken belül sikerül kinyitnom a garázst, elfogadok egy heves ölelést Lexitől, aztán figyelem, ahogy elhajt a régi Jaguárommal – amit soha nem engedtem senkinek vezetni – a családjától, a pasijától, a szülinapi bulijától. Mikor már eltűnnek a fényszórók, határozott léptekkel a ház felé indulok.

Itt az ideje, hogy Brian Brannon elmondja, mi jár most a fejében.