13.-14. Fejezet

 

13. fejezet

BRIAN

 

 

Fordította: Sophie

 

Mutatóujjamat az egér tetején lévő keréken húzom át, hogy az általam online olvasott cikken lejjebb görgessek. Ez az utolsó újságom ma – naponta ötöt olvasok online általános ismeretek céljából –, és mentálisan átgondolom a következő feladatomat, ami a Gray által készített kereskedelmi jelentések áttekintése. Múlt héten megkérdezte, hogy átnézem-e az általa kiválasztott potenciális jelölteket a csapat számára, aminek a határideje a következő hónapban van. Erre nincs igazán szüksége, hogy megtegyem, mivel ő jobban ismeri a tehetségeket, mint én valaha is, de mindig megkér rá.

Gyanítom azért, mert tudja, hogy miután lemondtam a vezető tisztégről a csapatnál, a kötelességeim, hogy egész nap elfoglalt legyek eléggé lecsökkent. Félreértés ne essék, mint tulajdonos és vezérigazgató a szervezetben, minden nap bőven van dolgom. Napi több mint tíz órát dolgozok, hogy megtartsam az üzleti és a leányvállalati érdekeltségeket. De ő is épp annyira tudja, mint én, hogy ennek a jól olajozott gépezetnek a nagy része magától is fut, és hogy van egy sereg nagymenő vezetőm, akik kezelik a részleteket, és tökéletes mennyiségű információt szolgáltatnak, hogy meg tudjam hozni a döntéseimet.

Befejezem a cikket, becsukom a böngészőt, és a képernyővédőt bámulom, amin Gray van, amint megkapta az olimpiai ezüstérmet. Életem egyik legbüszkébb pillanata, és bár voltak más pillanatok is azóta, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben lesz még több, ezt különösen szeretem, mert Gray itt kötelezte el magát a jégkorong mellett egy életre. Míg most az íróasztal mögül teszi, az ő tapasztalata, amit kapusként eltöltött, végtelenül jobbá teszi abban, amit csinál.

A lányom Gray. Az egyetlen lányom olyan sokáig.

És most ott van Lexi is.

Sóhajtva fontolgatom, hogy felhívom, hogy mi van vele, de amikor tegnap este beszéltem vele, úgy tűnt egy kis térre van szüksége. Ez aggasztott, mert teljesen eltért attól a nőtől, aki teljesen izgatott volt, hogy megismerje az új családját, és az utóbbi időben zárkózott és tartózkodó lett. Fogalmam sincs, mi történt, de a múlt heti meccsre gondoltam, amit velem és Grayjel töltött a páholyban. Attól a pillanattól, hogy belépett, zavartnak tűnt, és miközben feszülten figyelte az eseményeket a jégen, én egyáltalán nem éreztem, hogy valóban izgatott lenne, hogy ott lehet. Ez nagyon furcsa volt.

A meccs végén Gray és én meghívtuk egy italra, de ő visszautasította, és kijelentette, hogy előző éjszaka nem aludt jól, és csak haza akar menni. Felajánlottam, hogy hazaviszem, és elfogadta, de szokatlanul csendes volt az egész út alatt. Akkoriban arra gondoltam, hogy úgy volt, ahogy mondta – csak kimerült –, de a múlt héten továbbra is visszafogott és visszahúzódó volt. Kétszer is ebédelni hívtam, egyszer vacsorázni, de mind a háromszor visszautasított, azt mondta, hogy extra műszakban kell dolgoznia a Darálóban, mert nincs segítségük. Nem kérdőjeleztem ezt meg, de elgondolkoztam, hogy miért nem hívott meg oda, hogy láthassam.

Amikor néhány nappal ezelőtt megkérdeztem Grayt, félresöpörte az aggodalmam, hogy biztos benne, Lexi csak elfoglalt. Azt is megkérdeztem Graytől, hogy ő hogy áll Lexivel, és beismerte, hogy ő is hívta Lexit ebédelni egy nap, és ugyanazt a kifogást kapta, hogy extra műszakban kell dolgoznia, de nem úgy tűnt, hogy aggódna emiatt.

Szóval én sem próbálok.

Talán csak azért ideges, mert várjuk a DNS teszt eredményét a napokban, és talán egy kis kétség van benne, hogy mi derül ki. Bár én egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy ő a lányom, talán csak próbál egy kis távolságot tartani tőlünk, amíg egy csekély kis esélye van, hogy az anyja nem volt vele őszinte.

Kiránt a gondolataimból, amikor megszólal az asztali telefonom. Felveszem a kagylót, és hallom ahogy a recepciós halkan mormolva mondja. – Mr. Brannon… valaki jött magához. Nincs időpontja, de biztosnak tűnik abban, hogy fogadja.

– Ki az? – kérdezem.

– Azt mondja a neve Georgia Mack– válaszolja.

Azonnal megfeszül az egész testem attól a gondolattól, hogy az a nő csak pár méternyire van a vezetői halltól. A pulzusom egyszerre ugrik meg, ahogy adrenalin árad szét a szervezetemben. Mondhatni, hogy gondoltam egyszer-kétszer Georgiára, mióta két héttel ezelőtt véletlenül találkoztunk.

A telefon hangszórója felé hajolva azt mondom: – Köszönöm, Claudia. Mutassa neki az utat.

Felállva az asztaltól, begombolom az öltönyöm három gombját, és megigazítom a nyakkendőmet, bár vissza kell tartanom magam, hogy végig futtassam az ujjaim a hajamon, hogy megbizonyosodjak róla, hogy pedáns és szép. De aztán rájövök, hogy egy begombolt, professzionális kinézetet akarok mutatni egy nőnek, aki vad, gondtalan, és nem tetszene neki a kép, amit próbálok mutatni.

Francba.

Gyorsan kigombolom a zakómat, leveszem, és a szék hátuljára dobom. Ugyanilyen gyorsan kigombolom a mandzsettákat, szerencsére ma nem vettem fel kézelőket, és feltekerem az alkarom feléig. Kezem a nyakkendőm felé kapom, meglazítom egy kicsit a torkomnál, amikor Claudia kopog az ajtón.

Jézus Krisztus, káosz vagyok.

– Jöjjön be – mondom, remélve, hogy a hangom nem tűnik olyan idegesnek, mint amilyen én vagyok.

Az ajtó kinyílik, és Claudia int Georgiának, hogy fáradjon be, nekem pedig küzdenem kell, hogy nyugodtan engedjem ki a bent rekedt levegőt. Csodásan néz ki és én beismerem, hogy vadul vonzódom hozzá. Még mindig elriaszt a pimasz modora, de tagadhatatlan, hogy tetszik, amit magam előtt látok.

Arany haja hosszú, lázadó fürtökben lóg a vállára, le a hátáig. Fekete farmert visel, amit mintha ráfestettek volna, és térdig érő magassarkú csizmát. Azt nem látom, milyen felső van rajta, mert egy áfonya színű bőrdzsekit visel, ami a dereka fölött ér véget, de a torkáig be van cipzárazva. Minden ujját gyűrűk díszítik, és számos karperec van a csuklóján. Georgia Mack egy megszelidíthetetlen szépség, boszorkányos aurával, és ebben a pillanatban csak arra tudok gondolni, hogy ő teljesen az ellentétem, de valami hülye indokból vonzódom hozzá.

Barna szemei – amiket két hete még melegnek gondoltam –, most ravaszul merednek rám az iroda túloldaláról, ahogy megszólal délies kiejtéssel. – Van egy csontom, amit át kell rágnunk, uram.

A testem megrándul a meglepetéstől, és a tekintetem a recepciósra rebben, aki most tátott szájjal mered Georgiára.

– Ennyi lesz, Claudia – mondom neki, és a tekintete rám szegeződik. – Köszönöm.

Megrázza a fejét, és egy pillantást sem vetve Georgiára, kihátrál az irodából, halkan csukva be magam mögött az ajtót.

Szokatlanul érzem magam, mert egyrészről vonzódom ehhez az idegesítő nőhöz, másrészről mert azért van itt, hogy ,,rágódjunk egy csonton”, így kihúzom a vállaim, és az asztalnál lévő szék felé intek a kezemmel.

– Bármit is jelentsen ez– mondom neki simán, és próbálom határozottan irányítani a találkozást…. nos, bármi is legyen ez –, foglaljon helyet.

Összehúzza a szemét, és felém sétál, megkerülve a vendégszéket, és az asztalom széléhez sétálva rácsapja a tenyerét, a csuklóján lévő karperecek vidáman csilingelnek, szemben a tiszta haragjával. – Tudni akarom, hogy mi a franc van Lexivel, és most elmegyünk ebédelni, hogy erről beszéljünk.

A lányom iránti azonnali aggodalmam a hatalmába kerít. – Mi a baj Lexivel?

– Nos, most elmegyünk ebédelni, hogy erről beszéljünk – mondja határozottan.

– Ebédelni megyünk? – kérdezem hülyén, teljesen kiütve.

– Ebédelni megyünk – erősíti meg. – Két legyet ütök egy csapásra. Beszélnünk kell Lexiről, és már belefáradtam abba, hogy várjam, elhívj valahova. Egy csiga sebességével haladunk, és én már nem leszek fiatalabb.

Szédülök, ahogy megpróbálok lépést tartani vele. Nyilvánvalóan haragszik rám, azt érezteti, hogy én tettem valamit, amivel megsértettem, és most mégis velem akar ebédelni? A kis kontroll, amiről azt hittem, hogy megszereztem a nővel szemben, gyorsan ki is csúszik a kezeimből, és mentve a maradék férfiúi tekintélyemet, hogy túl sokat beszélek, nyugodtan mondom neki. – Nincs időm ebédelni, de ha leülsz, biztos vagyok benne, hogy nyugodtan és racionálisan meg tudjuk beszélni, miért aggódsz Lexi miatt.

A barna szemei felháborodva megvillannak, majd megkeményednek. Azt hittem egy rövid pillanatra, hogy talán hallgatni fog rám, és elfogadja a javaslatomat.

Ehelyett csak feltolja magát álló helyzetbe az asztalom felé, és azt mondja: – Nem, köszönöm. Ez engem nem érdekel.

És legnagyobb meglepetésemre, hülyére sokkol azzal, hogy megfordul, és az irodám ajtaja felé indul. Nézem a távolodó alakját, a tekintetem a fenekére siklik, amely szép formás abban a farmerben, megdöbbenve, hogy távozik.

Aggódom, hogy elmegy, mert egyértelműen aggódik a lányomért, ahogy én is.

Csalódtam, hogy távozik, mert bármennyire is undorodom beismerni, sokkal élőbbnek éreztem magam ebben az elmúlt néhány percben, amíg végigtaposott a rendezett kis világomon, nos, mint valaha is.

– Várj! – bököm ki, miközben megkerülöm az asztal, és felé sétálok.

Szerencsére megáll, keze az ajtógombon, és hátra simítja a hosszú, göndör haját a válláról a hátára, ahogy felém fordul. – Igen?

– Szereted a mediterrán ételeket? – kérdezem, ahogy a zsebembe csúsztatom a kezem, hogy megragadjam a kocsim kulcsait.

– A holdfény szőrt növeszt a mellkasodra? – vág vissza nekem, a déli akcentusa most élesen hangzik.

– Feltételezem, igen – mondom óvatosan, nem tudva a holdfényről.

Egyetértően bólint, elfordítja a gombot, és kinyitja az iroda ajtaját. – Akkor feltételezem, szeretem a mediterrán ételeket.

Ezzel kimegy előttem, és nem tudom megmondani, hogy még mindig mérges rám vagy sem, de élvezem a kilátást a seggére abban a farmerben, ahogy követem őt az előcsarnokba.

 

—

 

– Szóval, mit szólnál ahhoz, ha elmondanád, miért aggódsz Lexi miatt? – kérdezem Georgiát, ahogy nézem, ahogy felvágja a bárány kebabját. Elmondta, amikor rendeltünk, hogy normál esetben tabbouleh-t enne, de nem akarta megkockáztatni, hogy petrezselyem menjen a fogai közé az első randinkon.

Nem tudtam erre hogy reagáljak, így én is bárányt rendeltem.

Georgia egy kis darab bárányhúst vesz a szájába, és én próbálom nem az ajkait bámulni, miközben elgondolkodva rágja a falatot. Amikor nyel, a villájával felém mutat a levegőbe, és azt mondja: – Te mondd meg. Mióta múlt héten veled meg Grayjel ment a meccsre, azóta valami nem stimmel vele.

– Tudom – vallom be nehéz sóhajjal, és belemártom a pitámat a hummuszba. – Én is észrevettem. Került engem a múlt héten.

– Nos, mi a fene történt a meccsen? – követeli Georgia.

– Semmi – mondom vállat vonva. – Legalábbis semmi nyilvánvaló, mindenesetre.

– Csak annyit tudok, hogy azóta mogorva és rosszkedvű velem szembe, és ha ismered Lexit, pedig tudom, hogy még nem ismered olyan jól, mint én, ez egyáltalán nem jellemző rá. Ez a lány a legpezsgőbb, legkönnyedebb, legalkalmazkodóbb ember, akit ismerek. A helyzetet veled és Grayjel hihetetlenül éretten és optimistán kezelte. És most olyan legyőzöttnek tűnik, és csak annyit tudok, hogy a te jelenlétedben volt utoljára, amikor ez történt.

– Visszafogott volt a meccsen – mondom visszagondolva az estére. Arra gondoltam, hogy majd fel-le ugrál a székében, de nem volt lelkes. – Nem úgy, amikor megláttam a családi társalgó előtt a meccs előtt…

Elállnak a szavaim.

Lexi akkor jól volt. Amikor Gray és én megláttuk őt a folyosón, mindketten örültünk és meglepődtünk, hogy ott van, de ő is őszintén örült, hogy láthatott minket. Könnyedén viselte az ölelésemet. Minden jó volt, addig a pillanatig, amíg kínosan be nem jelentette, hogy Roman hívta meg.

Meglepődtem, természetesen, nem is tudtam, hogy ismeri őt, de nem gondolkodtam rajta sokat. Csak boldog voltam, hogy ott láthatom őt.

De Gray elkezdte faggatni Romanrőlegy kicsit tüzetesebben, és valószínűleg folytatta, amíg én elindultam az öltözőbe, hogy sok sikert kívánjak a csapatnak.

Történt valami Lexi és Gray között?

Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett, mert beszélgettek utána a tulajdonosi boxban, ahogy néztük a meccset. Bár Lexi határozottan tartózkodóbban nézte a játékot, azért nem volt teljesen néma. Köztem és Gray között ült, és mind a kettőnkkel beszélgetett. Nem éreztem semmi feszültséget kettejük között, de mégis… valaminek történnie kellett aközött, amíg megláttam őt a folyosón és a meccs között, mert a változás észrevehető volt.

– Látnom kell Lexit– mondom hirtelen Georgiának.

– Persze, hogy látnod kell – mondja kacsintva. – A kávézóban van, és ott is lesz egész délután. Tudtam, hogy átugrasz apa üzemmódba.

– Tudtad? – kérdezem, mert a kíváncsiságom egy pillanatra eltereli a figyelmem az aggodalomról.

– Nagyszerű apa vagy – állapítja meg Georgia. – Néztelek téged aznap este a Darálóban, ahogy Lexit figyelted. Láttam, hogy fogadtad el őt névlegesen és tárt karokkal. Láttam – természetesen a médián keresztül – hogy már felneveltél egy csodálatos lányt. Szóval igen… tudtam, hogy azonnal ugrani fogsz és utánajárni ennek.

Georgia jelentőségteljesen rám mosolyog, és tekintetét visszafordítja a tányérjára, levág még egy szelet bárányt, és a szájába teszi. Mivel ebben a pillanatban semmi esélye, hogy megoldjam a lányom problémáját, az előttem lévő nővel szembeni kíváncsiságomon gondolkodom. Nyilvánvalóan felkeltette a kíváncsiságom, de nem tudok rájönni, hogy fel akarom-e fedezni, vagy lábaim közé szorított farokkal akarok elszaladni.

– Mi a történeted, Georgia? – kérdezem lazán.

Rágás közben rám emeli a tekintetét, aztán nyel egy széles mosollyal, én pedig arra gondolok, hogy majdnem tökéletes a szája. – Már itt volt az ideje, hogy érdeklődni kezdj irántam.

Figyelmen kívül hagyom a szemrehányást, és észreveszem, hogy a maga módján a bőröm alá mászott. Nos, mivel már stabilan ott van, úgyhogy nem veszem be a csalit, ehelyett felhúzom a szemöldököm. – Nos?

Georgia végigsimítja az ajkát, amin még mindig elképesztő a tökéletes fényű rúzs, és arrébb tolja a tányérját néhány centire, hogy az asztalra tudja rakni a kezeit. – Nos… nézzük csak. Savannah-ból származom, eredeti Georgiai vagyok. Raleigh-be jöttem az egyetem miatt, és úgy döntöttem, ez lesz az állandó otthonom.

– Mit tanultál? – kérdezem.

– Nukleáris mérnök.

Mivel ez a nő már elmesélt nekem néhány hazug sztorit, nem segített, így azt mondtam: – Csak viccelsz.

– Nem – mondja határozottan. – Tényleg okos vagyok.

– Akkor hogy jutottál az nukleáris technikától a kávéházig? – kérdezem hitetlenkedve.

Vállat von. – Csak nem volt nekem való. Mármint a mérnökség. Dolgoztam egy védelmi vállalatnak DC-ben egy pár évig a diploma megszerzése után, és utáltam. A munka érdekes volt, de nem éreztem magam elégedettnek. Elmentem dolgozni minden nap, egy csomó zseniális emberrel dolgoztam, miközben fejlődtünk és továbbfejlesztettük az atomtechnológiát, és én minden nap hazamentem este, és teljesen ki volt merülve a lelkem. Sok időbe telt, amíg összeszedtem a bátorságom, hogy szünetet tartsak egy ilyen stabil karrierből, de sosem néztem vissza, és nem bántam meg.

Ez most átkozottul lenyűgöző.

– Lexi azt mondta, hogy van egy fiad – mondom, hogy folytassam a beszélgetést, mert ez a nő jobban lenyűgözött, mint eddig bármi.

Georgia szeme szikrázik, és egy kicsit felém hajol. – Rólam kérdeztél, mi? Ez hízelgő.

Nem lombozom le, mert bár nem kérdeztem Lexit konkrétan vele kapcsolatban, nagyon tetszik, hogy láthatóan hízelgett neki. Szóval csak félénken rá mosolygok, amit úgy értelmezhet, ahogy csak akar. – Lexi azt mondta, hogy nyugaton él.

Georgia drámaian felsóhajt, és felém int. – Az életemnél is jobban szeretem őt, de ő az életem megkeserítője. Hadd meséljek el mindent, amíg befejezzük az ebédet, hogy rájöjj, milyen szerencsés vagy, hogy csak lányaid vannak.

Felnevetek.

Mélyről jövően és valódi szórakozásból. Ez az első alkalom, hogy nem védekezek ezellen a nő ellen, és hagyom neki, hogy gondtalan szelleme elvarázsoljon. Azt hiszem határozottan állíthatom, hogy ez egy jó első randevú, és igen… azt is beismerem, hogy ez egy randi.

 

14. fejezet

LEXI

 

Fordította: Calliope

 

Felveszem az üres kávésbögrét az alacsony asztalról, ami négy mélyen párnázott lila székkel van körülvéve, és a másik kezemmel letörlöm a fa felületet. A ruhát az egyik vállamra dobva visszabattyogok a pult mögé, a lengőajtón keresztül a kicsi konyhába megyek, hogy letegyem a mosogató melletti pultra a rakományom. Elmosom majd a piszkosakat később, mivel még mindig elég nagy készletünk van tiszta csészékből ahhoz, hogy átvészeljük a kávéivók esti tolongását.

Szerencsére, az új alkalmazott, akit Georgia felvett, holnap kezd. Részmunkaidős barista, mosogató és felszolgáló lesz, azaz minden olyan feladatot ellát, ami az új fiú szerepével jár. Addig is, nem bánom a plusz műszakokat, mert félig-meddig lekötötték a figyelmemet. Olyan fáradt voltam éjszakánként, hogy nem volt bennem annyi, hogy a számtalan sötét érzésemen rágódjak, amelyek mélyen bennem vannak, és könnyen átadtam magam a mélyalvásnak, mint elkerülés eszközének.

Teljesen elbizonytalanodtam, és nem bízom magamban. Kicsit elárulva és kissé csalódottnak is érzem magam.

És ha őszinte vagyok… egy kicsit mérges vagyok Grayre.

Tudom, hogy a múlt heti tanácsa, hogy maradjak távol Romantól, őszinte aggódalomból jött. Őszintén hiszem, hogy részben aggódott értem, és elismerte, hogy a Brannon név miatt is aggódott. Ezt megértem. Tényleg. De ami számomra csalódást okoz, hogy Gray testvéri aggodalma valóságos volt, de egyszer sem vette figyelembe a boldogságomat a tanácsában. Egyszer sem állt meg, hogy figyelembe vegye, hogy milyen hatással van rám személyesen.

Lehet, hogy túl sokat vártam, de ha tényleg kedves, ahogy mondja, és ha többnyire tényleg elfogadta, hogy valóban a testvére vagyok, akkor miért nem vette figyelembe, hogy lehet, tényleg kedvelem Romant, és hogy valami különleges lehet közöttünk? Mármint, minden jel arra utalt, hogy tényleg valami különleges van közöttünk, és mind a ketten egyforma izgalommal vártuk, hogy hova vezet ez a dolog.

Mélyen belül úgy sejtettem, hogy Gray tudja, hogy annyira a család tagja akarok lenni, hogy akár még a saját hasznára is fordította ezt, tudva, hogy első számú prioritásban kezelem a kapcsolatunkat, és amit csak tehetek a fejlődéséért.

És most kételkedem abban, hogy ezt tettem.

Szerintem alábecsültem, hogy mennyire megkedveltem Romant. Nem értettem meg addig, amíg el nem sétált tőlem a folyosón, és a szomorú csalódottság nehéz takarója nem nehezedett rám. Addig az éjszakáig nem is értettem, hogy milyen mély, intim érdeklődést érzek iránta, amíg haza nem értem, a kanapémon ültem, és a vágyakozás elsöprő érzése áradt szét bennem, ahogy visszaemlékeztem arra, amikor együtt feküdtünk a kanapén és filmet néztünk. És amikor azt mondom, hogy intim, nem a szexről beszélek. Igen, tudom, hogy a szex vele csillagos és észbontó lenne, és biztos vagyok benne, hogy inkább előbb, mint utóbb, oda tartottunk, de a személyes vonzalomról beszélek, amit iránta érzek és a tiszta kényelem szintjéről, amit vele érzek.

Ilyet még nem tapasztaltam ezelőttegy kapcsolatban, különösen nem ilyen hamar. Szinte megfoghatatlan és meghatározhatatlan, de teljesen valóságos.

És most már nincs többé.

Áhh. Le kell ráznom ezt a szart. Nem tudok tovább vergődni, sóvárogni valami után, ami már nincs többé. Valamint ki kell találnom, hogy lépjek túl a Gray iránt érzett dühömön, mert ez egészen biztosan nem fog segíteni abban, hogy kötődést alakítsak ki vele. És végül, újra meg kell nyitnom magam a gondolat felé, hogy vele és Briannel egy család legyek, hogy elfogadjam a veszteségeimet,továbblépjek, és megpróbáljak örülni a győzelmeimnek.

Kibaszottul nincs rá esély, mondja a tudatalattim szarkasztikusan. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nem vagyok az a fajta, akinek mások diktálják az életét. Tizennyolc éves korom óta a saját döntéseimet hozom, én irányítom a saját kudarcaimat és sikereimet, és minden egyes tapasztalat erősebbé és bölcsebbé tett. Az a tény, hogy hagyom, hogy valaki más diktálja a boldogságom egy részét, őszintén szólva csípi a seggem, és tudom, hogy ezt egyszer el kell mondanom Graynek.

De ez egy másik napra marad, mivel be kell fejeznem a takarítást az ebédelő tömeg után, aztán bekapok valami kaját, mielőtt elkezdem a duplaműszakom végét az elkövetkezendő estére.

Megvonom a vállam, megfordulok, és visszamegyek a lengőajtón, aztán megállok, amikor meglátom Briant a pult túloldalán állni Georgiával. Mindketten egymásra néznek és, Brian nevet valamin, amit Georgia mondott neki.

Annyira meglepődtem azon, hogy ott áll – Georgiával – és hogy együtt nevetnek, hogy kissé felnyögök, amikor az ajtó visszalendül, és keményen a fenekembe vág.

Brian és Georgia feje felém fordul, és apám nevetése elhal, de marad egy mosoly, ami tele van boldogsággal, hogy lát engem.

– Szia, kölyök – mondja, és nem fogok hazudni, nagyon tetszik ez a szeretetteljes kifejezés.

– Mit keresel itt? – kérdezem óvatosan.

– Kerülsz engem – mondja, majd Georgia felé biccent.– És mindketten aggódunk érted.

A francba. Azért vannak itt, hogy a múlt hét után keletkezett sebeimet piszkálják, és nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy Briannek ilyen szintű hozzáférést adjak a személyiségemhez. Mert ha megkaparja ezt a szart, és megpróbál az érzéseim gyökeréig érni, tudni fogja, hogy nem érzek melegen és szelíden Gray iránt. És nem akarom, hogy választania kelljen közöttünk, mert Grayt fogja választani. Minden kétséget kizáróan.

Ezért mindkettőjükre forgatom a szemem, és csilingelően nevetek. – Nincs miért aggódnod. Teljesen jól vagyok, és rengeteg dolgom van.

– Nos, szerencsére, mint a főnököd, beparancsolhatlak az irodámba, hogy elbeszélgethessünk – mondja Georgia határozottan.– És aztán mehetsz vissza dolgozni.

– Georgia, komolyan – fújom ki magam. – Nincs miről beszélni.

A csípőjére teszi a kezeit, rám néz, és nagyon lassan azt mondja: – Az irodámba. Most.

Francba, francba, francba.

Bár Georgiát a barátomnak tekintem, talán a legközelebbinek a világon, most úgy beszél hozzám, mint egy főnök, és ezt nem hagyhatom figyelmen kívül. Sóhajtva lehúzom a konyharuhát a vállamról, a pultra dobom, és az irodája felé fordulok, tudva, hogy ő és Brian a sarkamban vannak.

Amikor már bent vagyunk, és az ajtó zárva mögöttünk, szembefordulok velük, és azt mondom: – Semmi sem történik.

– Gray mondott neked valamit az arénában, ami felzaklatott téged – mondja Brian tárgyilagosan, a tekintete rám szegeződik. – És tudni akarom, hogy mi volt az.

Nagyot nyelek, próbálom lenyomni a gombócot a torkomban.

Hazudjak vagy ne hazudjak?

Jól kezelni ezt a kapcsolatot, vagy nehéz érzésekkel és valótlanságokkal kezdeni?

Anélkül, hogy a tekintetem levenném az övéről, azt mondom neki: – Gray azt tanácsolta, hogy ne találkozzam Romannal.

– És pontosan mit mondott? – kérdezi Brian semlegesen.

– Azt mondta, hogy rossz híre van. Aggódott értem – mondom neki.

– És elhiszed, hogy ezt komolyan gondolta? A “rossz hírnéven” kívül, ami önmagáért beszél.

– Igen – mondom habozás nélkül. – Szerintem őszinte volt.

– De ez nem minden? – találgatja.

– Felhívta a figyelmemet a Brannon névvel kapcsolatos kötelezettségeimre, és arra, hogyha a dolgok összekuszálódnak Romannal, az visszahathat a családra.

– Értem – mondja lassan, és tesz egy lépést felém. Lehajtott fejjel kérdezi: – És mit tettél?

Az állam felfelé billen. – Megmondtam Romannak, hogy nem találkozhatok vele többet.

– Hmmmm– mondja, tekintetét Georgiára veti, és észreveszem, hogy összenéznek. Nem tudom, hogy mivel kapcsolatban, de nincs kétségem arról, hogy valamilyen részletességgel beszélgettek erről. Amikor visszanéz rám, nyugodtan összekulcsolja a kezét a háta mögött, és megkérdezi: – És mi a fenéért tennél ilyet?

– Ha? – mondom bután.

Csak…ha?

– Miért állnál le találkozgatni egy férfival, csak mert Gray azt tanácsolta neked? Mármint nem ismerlek olyan régóta, de elég régóta ahhoz, hogy tudja, hogy szabadon gondolkodsz és jól. Szóval megismétlem… Miért állnál le találkozgatni egy férfival, aki nyilvánvalóan érdekel, csak mert Gray ezt mondta?

– Tessék? – csak ennyit tudok mondani.

Brian megrázza a fejét, szemében némi csalódottsággal. Felemeli a kezét és mutatóujjával a homlokomra koppint. – Gondolj magadra.

Aztán leereszti az ujját, és a mellkasom bal oldalára koppint. – És kövesd a szívedet.

– Tessék? – kérdezem újra, homlokomat zavaromban összeráncolva.

És akkor a nagy Brian Brannon forgatja rám a szemét. A dollármilliókat érőColdFury vezérigazgatója és tulajdonosa, akit az egész sportvilág tisztel, egy tizenkét éveshez méltó szemforgatással ajándékoz meg.

– Lexi – mondja. – Ne legyél már tompa. Nagyon is jól értesz engem.

És igen, értem, de nehezen hiszem el. – De… Gray aggódott… és aztán ott van a hírnév, amit meg kell őrizni… és…

– Gray nem tud mindent – vág közbe Brian. – Úgyhogy ne próbálj már olyan erősen elérni vele valamit, hogy feláldozd egy részed érte.

És most gyanakodva összeszűkül a szemem. – Ugye tudod, hogy Roman elég rossz hírnevet szerzett magának?

– Sajnos olvastam az összes bulvárlapot, és nyilván beavatottja voltam a felfüggesztéseinek – mondja Brian szárazon, és én teljesen figyelmen kívül hagyom Georgia horkantását.

– Szóval, mint az apámnak – kérdezem kétkedve – nincs problémád azzal, hogy találkozzam vele?

– Nekem az a bajom, hogy nem vagy boldog – ellenkezik. – És ha Mr. Rossz Fiú Roman Sýkora boldoggá tesz téged, akkor csak rajta. Csak arra kérlek, hogy ne posztolj ki vele félmeztelen szelfiket a netre.

Georgia ismét felhorkant, és ezúttal nem tehetek róla… az ajkaim felfelé húzódnak.

Aztán teljes mosolyra görbülnek, ahogy hirtelen rájövök, hogy Brian épp most készítette elő az utat, hogy láthassam Romant. Nos, feltéve, hogy Roman még mindig érdeklődik irántam, mivel totál elképzelhető, hogy teljesen visszataszítóan hatok rá, miután lekoptattam.

– És nem gondolod, hogy Gray haragudni fog rám? – kérdezem, és a mosolyom kissé elhalványul, ahogy ez a gondolat az eszembe jut.

Brian megvonja a vállát. – És akkor mi van, ha mégis? A nővérek veszekednek, tudod.

– De nem az újdonsült nővérek, akiknek több mint két évtizednyi elvesztegetett időt kell bepótolniuk – mondom fanyarul.

Apám nevetve veti hátra a fejét, és amikor a szemei visszatérnek rá, szórakozottan csillognak. – Na ezt megadom neked, de őszintén, Lexi, biztos vagyok benne, hogy Gray csak tanácsot adott, és ha úgy döntesz, hogy nem követed, akkor is rendben lesz. Lehet, hogy még mindig aggódik, de bízz bennem, amikor azt mondom, hogy ő is azt akarja, hogy boldog legyél.

– Tényleg úgy gondolod? – kérdezem durván, a torkom megint elszorul az érzelmektől.

– Tudom, hogy így van. – mondja határozottan Brian, aztán a kezeit a vállamra teszi. – Gray lehet, hogy egy nagyhatalmú nő, aki a legjobb napokon is kissé megfélemlítő tud lenni, de a szíve akkora, mint az óceán. Csak bízz bennem, oké?

– Oké – mondom, miközben megkönnyebbült lélegzetet veszek, amit egy mosoly követ. – Ölelkezhetünk most már? Aztán felhívom Romant.

Brian ismét felnevet és átölel. Lábujjhegyre állok, hogy fogadjam, és látom, hogy Georgia szájára tett kézzel, lehajtott fejjel, érzelmektől csillogó szemekkel figyel minket. Őt is ugyanúgy meghatotta ez az apa-lánya pillanat, mint engem.

Ami eszembe juttatja…

Elhúzódom Briantől és ránézek, majd Georgiára, és vissza rá. – Ti ketten nyilván beszéltetek rólam, mielőtt ide jöttetek. Mi a helyzet ezzel?

– Ó, az – mondja Georgia, ahogy odasétál, és átkarolja Brian karját. – Ma volt az első randink, és szerintem csodálatos volt. Annyira jó, hogy a következő randinkon már nyugodtan ehetek tabbouleh-t.

Várj! Mi van?

Mielőtt még feldolgozhatnám ezt, Georgia megsimogatja Brian karját, és felnéz rá. – És mikor lesz a következő randi?

Brian lenéz Georgiára, és rámosolyog. – Én egy vacsorára gondoltam… ma este. Benne vagy?

– Ó, bébi – mondja dorombolva.– Fogalmad sincs róla.

És… ez most furcsa lett. – Okééé– mondom lassan, ahogy hátrálok a furcsaságoktól az ajtó felé. – Én csak magatokra hagylak titeket, hogy csókolózzatok, vagy valami ilyesmi.

– Nem csókolózom az első randin– mondja Georgia szemérmesen, ahogy kinyitom az ajtót hátrafelé nyúlva. Aztán a szemei gyakorlatilag izzanak a gonoszságtól, ahogy rám kacsint. – De teljesen nyitott vagyok legalább a második bázisra.

– Áhhh– mondom drámaian, miközben a füleimre csapom a kezeimet. – Soha többé nem mondj ilyeneket előttem.

Brian ajkai szórakozott mosolyra húzódnak, ahogy nézi, ahogy hátrafelé sétálok kifelé az irodából, kezeimet még mindig a füleimre szorítva, hogy minden hangot elnyomjak. És amikor már tiszta, és ki tudom nyújtani a kezem, bezárom magam mögött az ajtót, ahogy azt nézem, hogy Brian Georgia felé fordul, és sajnos hallom, ahogy azt mondja: – Második bázis, mi?

Gyorsan becsukom az ajtót, és az hangosan becsapódik, kizárva minden további pajkos flörtölést apám és Georgia között. De aztán kizárom őket a fejemből, ahogy előkotrom a telefonomat a zsebemből, és előkeresem Roman számát.

A szívem őrülten dobog, ahogy cseng a telefon, de csalódottan hallom a hangpostáját. Egyszerű és imádnivaló a könnyed cseh akcentusa. – Sýkora. Beszélj hozzám – aztán egy hosszú szünet. – Vagy ne. Nem érdekel, hogy melyik, de gyanítom, hogy téged igen.

Mosolyogva várom a sípoló hangot, majd hagyok egy kissé lélegzet visszafojtott, zavart üzenetet: – Ööö.. szia… Lexi vagyok, de valószínűleg ezt már tudod a hívásazonosító meg minden miatt, de mindegy… most volt a legcsodálatosabb beszélgetésem Briannel, és talán rámutatott, hogy bolond voltam, hogy nem találkozom veled, ami fura nem? De mindegy is, csak tudni szeretném, hogy érdekel-e még egy bolondos, ukulelén játszó lány, aki egy kávézóban dolgozik. Vagy annyira megbántottam az egódat, hogy nem adsz nekem egy második esélyt. Ha az első, hívj vissza. Ha a második, dobd ki a házadnál hagyott táskámat a pázsitra és írj, ha kész van. Elmegyek érte. Oké, ennyi. Nagyon remélem, hogy az első. Hívj fel, és játszom csak neked az ukulelén.

Vigyorgok, miközben leteszem a telefont. Nem ismerem jól Romant, de megkockáztatom és arra tippelek, hogy elbűvölte ez az üzenet, és inkább előbb, mint utóbb hallani fogok róla.